A Művészeti Akadémia közleménye formális pontossággal jelentette be a halált, de épp ezért volt annyira megható a lánya, Szemethy Sölétormos Orsolya csendes, méltóságteljes Facebook-posztja, ami a búcsúztatás privát szférájából mégis magával ragadott egy kis, nagyszilárd igazságot. Az, hogy „mostantól az örök vadászmezőkön alkot tovább”, nem csupán szép metafora. Az életmű befejezett volta ellenére ez a mondat a lényegre mutat: a valódi alkotói lét együttélés a transzcendenssel, egy állandó párbeszéd valami nagyobbal. Ez a hit, mint művészi alapállás, nem mindennapi.
Szemethy Imrénél, a kortárs magyar művészet egyik legnaggyszerűbb grafikusánál a részletek absztrakt szépsége, a formajáték és a szigorú szerzetesi életmód mély összhangban állt. Lánya, amikor „tanulságos absztrakt”-ként és „szerzetesi életmód példájaként” említi hagyatékát, lényegében egy teljes emberi és művészi paradigma emlékezetét idézi.
Ez a kettősség – a játékos, szívderítő művészet és a szigorú magánéleti önfegyelem – ma különösen fontos üzenet. Egy olyan korban, amely gyakran a felületes önkifejezés kultuszát élteti, Szemethy példája arra emlékeztet, hogy a legmélyebb önkifejezés a tisztaságon, az odafigyelésen és egy nagyobb rendbe vetett hiten keresztül érhető el.
Munkásságát nem csupán díjak, hanem az az alapvető, méltóságteljes csend őrzi, ami a képeiből is szól. Ez a csend nem üresség, hanem tele van hallgatással és türelemmel – olyan értékekkel, amelyek ma szükségesek az élet minden területén.
Tehát búcsúzáskor nem csupán egy nagy művész távozik, hanem egy személyes kultúra őre, egyfajta spirituális mesterség mestere, akinek életpéldája tanít: a tartás, a munka és a hit egységében rejlik a teljes és elégedett élet titka.
