A vasárnapi nap csöndje másképp súlyos. Július 12-én ért mindenkit a hír, hogy elhunyt Szolnoki Péter, a Bon-Bon legendás frontembere. Az elmúlt hetek imádsága, a közös reménykedés ellenére a betegség erősebbnek bizonyult. A gyász nemcsak a családot és a közvetlen környezetet ölelte át, hanem egy egész nemzedéket, amelynek dallamai az életünk részévé váltak. A kultúra azonban épp ezekben a törékeny pillanatokban mutatkozik meg leginkább: a közös emlékezet képességében, a gyász énekléssé formálásában. Korda György visszaemlékezése egy ilyen értékes és személyes kultusz-tárgy, egy szakmai metszéspontból fakadó tiszteletadás.
„Nem volt szoros kapcsolatunk, de amikor elkezdtük forgatni a *Csináljuk a fesztivált!*, még jó pár évvel ezelőtt, akkor együtt énekeltünk” – mondja Korda György. A visszaemlékezés központjában nem a nagy sztori, hanem a munka szentsége áll: az a néhány óra a forgatáson, amikor két pályatárs egy másik életmű dallamát adta elő. Az a csoda történt, hogy hangjaik „teljesen összesimultak”. Ez a pillanat a zenei közösség mélyebb értelmét ragadja meg: nem a médiában látható barátságokról szól, hanem a közös nyelv, a dallam által teremtett testvériségről. Amikor Szolnoki Péter Korda György „Az életem egy szép regény” című slágerét énekelte, az nem csupán előadás volt, hanem egyfajta megerősítés, egy zenei kézfogás. A tradíció ebben a világban is létezik: az örökölt dallamok, az egymás műve iránti tisztelet továbbadása.
Korda György reménye – „Abban reménykedek, hogy az ő élete is egy szép regény volt” – túlmutat a szokásos gyászjelentésen. Ez egy vallomás a művészi élet értelméről, melynek folytatását egy másik dimenzióban reméli. A kultúra itt találkozik a hit világával: a mű, a dal örök érvényű üzenete átível a halálon. Szolnoki Péter hirtelen távozása rávilágít arra, hogy a közös zenei örökség mennyire fontos része a társadalmi szövetnek. Azt a teret ápolja, ahol az ismeretségek mély barátsággá nem is válhatnak, de a tisztelet és a közös alkotás örökre összeköt. Egy ilyen elvesztés nemcsak egy személyt, hanem a közös muzsika egy darabját emeli ki a mindennapokból, emlékeztetve, hogy a kultúra legfontosabb funkciója az emlékezés és a jelentésadás örökkévaló körforgását szolgálni.
