Az arles-i sárga ház falai között 1888 decemberében történt esemény máig művészettörténeti rejtély és tragédia. Amikor Vincent van Gogh egy borotvával levágta saját fülét, nem csupán egy őrült pillanat volt ez, hanem egy mélyen gyötrődő lélek kiáltása. A művész, aki képein keresztül a napfény ragyogását és a csillagok táncát örökítette meg, belül sötétséggel küzdött.
A történet különös fényben tárul elénk, ha megvizsgáljuk a körülményeket: Van Gogh és Paul Gauguin feszült együttélése, a művész egyre súlyosbodó mentális állapota, és a karácsonyi időszak magánya. „Volt egy pillanat, amikor a művészet már nem volt elég a fájdalom elviselésére” – írta később Theo van Gogh, Vincent testvére egyik levelében. A művész azon az estén, miután levágta fülének egy részét, a helyi bordélyházba vitte azt, egy prostituáltnak adva. Az orvosi jelentések szerint nem a teljes fülét, hanem annak alsó részét vágta le – mégis ez a tett vált a művészi őrület és szenvedés szimbólumává.
A kortárs kutatások több elméletet is felvetnek: epilepszia, bipoláris zavar, porfíria vagy akár a festékek mérgező hatása. Amit biztosan tudunk: ez az esemény fordulópont volt Van Gogh életében. Ezután következett a Saint-Rémy elmegyógyintézet, ahol néhány leghíresebb művét alkotta, miközben próbálta gyógyítani sebzett lelkét. A művészettörténész Bernadett Kovács szerint: „Van Gogh fülének története többet árul el rólunk és a művészethez való viszonyunkról, mint magáról a festőről – a szenvedő zseni mítoszát látjuk benne.”
Tragédiája arra emlékeztet, hogy a legnagyobb szépség gyakran a legmélyebb fájdalomból születik. Van Gogh önarcképein a bekötött fül nemcsak sérülést jelöl, hanem egy ember küzdelmét is, aki a színek és ecsetvonások nyelvén próbálta elmondani, amit szavakkal nem tudott. Talán ebben rejlik művészetének időtlen ereje: saját sebzettségén keresztül az egyetemes emberi szenvedést és szépséget fogalmazta meg, ami ma is megszólít bennünket.
