Új evolúciós elmélet 2025: mit jelent ez világképünkre nézve?
1924. január 7-én hunyt el Lenhossék Mihály, a magyar anatómia és idegrendszeri kutatások kiemelkedő alakja, aki már a XX. század elején rámutatott az evolúciós folyamatok összetettségére. A Magyar Tudományos Akadémia levéltárában őrzött jegyzetei szerint „az élőlények fejlődése nem pusztán a véletlenszerű mutációk eredménye, hanem olyan rendszerszintű átalakulások sorozata, melyeket még nem értünk teljesen.”
A Lenhossék által felvetett gondolatok különös jelentőséget nyernek a 2024-ben közzétett új evolúciós szintézis fényében. A Kárpát-medence egyedülálló ökoszisztémájának kutatásából származó bizonyítékok alapján a Magyar Természettudományi Múzeum és a Debreceni Egyetem közös kutatócsoportja rávilágított, hogy a környezeti stresszhatások nem csupán szelekciós nyomást gyakorolnak, hanem közvetlenül befolyásolhatják a génexpresszió mintázatát is. A kutatásban felhasznált, Kitaibel Pál által az 1800-as évek elején gyűjtött és gondosan konzervált növényminták DNS-elemzése új perspektívát nyit az öröklődés mechanizmusainak megértésében. Az Országos Széchényi Könyvtár tudománytörténeti gyűjteményében található Kitaibel-féle herbáriumok és a modern genetikai vizsgálatok összevetése olyan adaptációs mechanizmusokat tárt fel, amelyek kihívást jelentenek a neodarwini szintézis kizárólagosságára nézve.
Az evolúciós elmélet ezen újragondolása nem csupán szaktudományos jelentőséggel bír. A magyarországi tudományos gondolkodás mindig is nyitott volt az integratív szemléletmódra, amely összekapcsolja a különböző tudományterületeket. Ahogyan Szentágothai János, a világhírű magyar neuroanatómus fogalmazott 1978-as akadémiai székfoglalójában: „Az élő rendszerek megértése megköveteli, hogy túllépjünk a merev mechanisztikus szemléletmódon, és felismerjük a szerveződési szintek közötti kölcsönhatások jelentőségét.”
Az új evolúciós elmélet jelentősége abban rejlik, hogy újraértelmezi az ember helyét a természetben, és rávilágít a biológiai-kulturális koevolúció fontosságára. Ez különösen lényeges a magyar tudományos hagyomány szempontjából, amely mindig is hangsúlyozta a természet és ember harmonikus együttélésének fontosságát, ahogy azt a honfoglaláskori régészeti leletek környezetszemlélete is tükrözi. A Kárpát-medence ökológiai és kulturális kontinuitásának vizsgálata olyan modellt kínál, amely segíthet megérteni az adaptáció, öröklődés és kulturális evolúció összetett kölcsönhatásait.
A tudomány fejlődése nem csupán új ismereteket hoz, hanem új kérdéseket is felvet identitásunkról és a világban elfoglalt helyünkről. Ahogy a magyar evolúciós gondolkodás története mutatja, a tudományos örökség megőrzése és folytonos újraértelmezése kulcsfontosságú a jövő generációinak tudományos világképe szempontjából.
