A rejtély, ami fél évszázad után is foglalkoztat: Pasolini öröksége és tragédiája
Az idén 50 éve, hogy Pier Paolo Pasolini olasz rendező, költő és közéleti gondolkodó rejtélyes körülmények között távozott közülünk. A római Ostia tengerpartján talált holtteste egy korszak lezárását jelentette, ugyanakkor máig megoldatlan talányt hagyott hátra. A művész, aki egyszerre volt a társadalom lelkiismerete és kíméletlen kritikusa, olyan örökséget hagyott ránk, amely túlmutat a halálát övező homályon.
Pasolini filmművészete – a „Máté evangéliuma”-tól a botrányos „Salò”-ig – a maga idejében egyszerre volt szakrális és profán, a középkori művészet erejével és őszinteségével szembesítette nézőit az élet valódi kérdéseivel. „A filmkészítés számomra nem szakma, hanem létezési mód” – vallotta egy 1975-ös interjúban, néhány hónappal a halála előtt. Ez a művészi hitvallás rávilágít arra, hogy alkotásaiban nem csupán esztétikai, hanem mélyen erkölcsi és spirituális útkeresés zajlott.
A Pasolini-életmű különleges aktualitása éppen abban rejlik, ahogy a fogyasztói társadalom kritikáját összekapcsolta a népi kultúra és a vallási hagyományok megőrzésének fontosságával. Egyik utolsó írásában a „fejlődés” és a „haladás” különbségéről elmélkedett: az előbbit a piaci logika diktálja, míg az utóbbi az emberi méltóság és közösségi értékek mentén bontakozhat ki. A Filmművészeti Múzeum idén novemberben retrospektív vetítéssorozattal https://filmarchiv.hu/hu/programok tiszteleg előtte, ahol a fiatal nemzedék is találkozhat művészetével.
A halálát övező rejtély talán soha nem oldódik meg véglegesen. Egyes elméletek politikai merényletet, mások személyes leszámolást sejtenek a háttérben. De talán fontosabb az a kérdés, amit Nádas Péter fogalmazott meg róla: „Pasolini tudta, hogy a lényeg nem a válaszokban, hanem a kérdések bátorságában rejlik.” Ez a szellemi bátorság és kompromisszummentes igazságkeresés teszi őt ma is korszerűvé – akkor is, ha művei olykor kellemetlenül szembesítenek saját korunk ellentmondásaival.
