A magyar közoktatás történetének egyik legjelentősebb mérföldköve az Eötvös József által 1868-ban megalkotott népoktatási törvény volt, amely először rögzítette a tanítók fizetésének minimumát. Az Országos Levéltárban őrzött eredeti dokumentumok szerint a XIX. század közepén a néptanítók javadalmazása rendkívül változatos képet mutatott: természetbeni juttatásokból, szolgálati lakásból és szerény készpénzből állt. A dualizmus korában a tanítói fizetések elérték az állami tisztviselők alsó kategóriáinak szintjét.
A trianoni döntést követően a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által vezetett oktatási reform különös figyelmet fordított a pedagógusok helyzetére. Az 1926-os tanügyi jogszabályok szerint a tanítók fizetése a köztisztviselői rendszer XI. fizetési osztályába került, ami bizonyos társadalmi megbecsülést biztosított számukra. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárában fennmaradt korabeli pedagógus-életutakat bemutató iratok szerint egy falusi tanító a helyi értelmiség megbecsült tagjaként élhetett, bár szerény körülmények között.
A szocialista időszakban a pedagógusok fizetése fokozatosan elmaradt más értelmiségi pályákétól. A rendszerváltást követő évtizedekben ez a tendencia folytatódott, és a 2010-es évekre kritikus mélypontot ért el. A 2022-től kezdődő átfogó béremelési program célja a pedagógushivatás presztízsének visszaállítása. A 2025-ös költségvetési év pedagógusbér-emelése történelmi léptékű kísérletet jelent arra, hogy a tanári pálya visszanyerje azt a társadalmi megbecsültséget, amellyel a dualizmus korában és a két világháború közötti időszakban rendelkezett.
A magyar oktatástörténet tanulsága, hogy a pedagógusok anyagi megbecsülése mindig szoros összefüggésben állt a nemzeti kultúra fejlődésével és a társadalmi felemelkedéssel. Ahogy Klebelsberg fogalmazott: „A kultúra nem luxus, hanem a nemzet fennmaradásának záloga.” Ez az alapelv ma is érvényes: a pedagógusok méltó javadalmazása nemcsak szakmai, hanem nemzeti érdek, amely a Kárpát-medencei magyarság jövőjének egyik alapköve.
