Száz esztendővel ezelőtt, 1926. március 25-én született Budapesten az a fiú, aki később háromszoros olimpiai bajnokként írta be nevét a magyar sporttörténelem aranylapjaira. Papp László pályafutása nemcsak kimagasló atletikus teljesítményt, hanem rendkívüli személyes elkötelezettséget is tükröz. A Károly körúti bérházban született MOM-gyári munkás útja a londoni, helsinki és melbourne-i olimpiai dobogó csúcsára példázza: szorgalommal, tehetséggel és makacs kitartással a legegyszerűbb körülményekből is magasra lehet jutni. A Magyar Országos Levéltár történeti dokumentumai szerint 1948 és 1956 között Papp amatőr karrierje során mindössze egyetlen vereséget szenvedett el 301 mérkőzéséből.
Az ökölvívással való első találkozás különleges fordulat volt életében. Kezdetben futballozott a MOM csapatában, de 1945-ben, amikor a gyárban megalakult az ökölvívó szakosztály, barátjával ellátogatott egy edzésre. A korabeli kemény szemlélet szerint a kezdőket alaposan megfenyítették első alkalommal: ha visszajött, jó ökölvívó válhatott belőle, ha nem, nem volt kár érte. Papp saját emlékezése szerint három akkora pofont kapott, mint a télikabát. „Lerongyolódott az etetőm, mint a parasztgatya. A levest csak szalmaszállal tudtam enni” – mesélte később humorosan. Édesanyja sem lelkesedett fia sportválasztásáért, felajánlotta, hogy inkább ő ad neki minden este pofont lefekvés előtt. A fiatal Papp azonban kitartott, mivel remek reflexeivel és ütemérzékével hamar kitűnt kortársai közül.
Az igazi áttörés váratlanul jött. Amikor Bicsák Gyula csepeli klasszis ellenfelének nem jött el egy gálára, a csak nézőként jelenlévő Papp vállalta a beugró szerepet. Meglepetésre legyőzte a tapasztalt versenyzőt. Egy héttel később már a válogatott színeiben szerepelt a Sportcsarnokban az osztrákok ellen. Ellenfele, Nesladek az első menetben háromszor, a másodikban kétszer is padlót látott, majd feladta a küzdelmet. Papp akkor mindössze tizenkilenc éves volt. Az 1948-as londoni olimpián Ádler Zsigmond edző irányításával középsúlyban indult. Első három ellenfelét kiütéssel győzte le, az elődöntőben az olasz Fontanát pontozással verte. A döntőben a brit favoritot, John Wrightot is egyhangú pontozással legyőzte. Ezzel megszerezte első olimpiai aranyát.
A siker nem volt egyszeri. Helsinki 1952-ben és Melbourne 1956-ban újabb olimpiai bajnoki címeket szerzett, immár nagykönnyűsúlyban. Első ökölvívóként a történelemben három egymást követő olimpián aranyérmet nyert. Olimpiák között sem tétlenkedett: 1949-ben és 1951-ben Európa-bajnoki címet szerzett, utóbbit vállperec-repedéssel harcolva. A lengyel Tadeusz Pietrzykowski, kora kiemelkedő ökölvívója így emlékezett rá: „Papp minden bizonnyam a legjobb bokszoló azok közül, akiket valaha láttam. Alacsony, izmos, reflexe páratlanul gyors. Pappot eltalálni nagy művészet volt. Azok, akik ellene léptek szorítóba, egyöntetűen állítják: nem ököllel, hanem kalapáccsal üt.”
Az 1956-os melbourne-i olimpia után, bár lehetősége lett volna, hazatért a forradalom leverése után is. 1957-ben harmincegy évesen profi karrierbe kezdett a vezetés engedélyével. Huszonkilenc meccséből huszonhetet megnyert, kétszer döntetlent ért el. Teljesítménye alapján világbajnoki címmérkőzés előtt állt, ám 1964-ben a sportvezetés visszavonta engedélyét. Álmai szertefoszlottak. Profi pályafutása emlékezetes pillanatokkal telt: 1958-ban párizsi meccsén az első sorban ült a fiatal Jean-Paul Belmondo, aki tizenhetéves koráig maga is bokszolt. 1963-ban spanyolországi Európa-bajnoki címvédésekor Puskás Ferenc és Kubala László titokban szurkolótábort vásárolt neki.
Aktív pályafutása után edzőként, szövetségi kapitányként dolgozott. Tanítványa volt Gedó György, az 1972-es olimpia bajnoka. Kovács István, a bokszszövetség első embere szerint: „A nyolcvanas évek közepéig válogatott versenyzőket irányított. Egy alkalommal, amikor visszaértünk futásból, megkérdezte, hol voltunk. Levezetett még egy edzést, mondván: nem futók vagyunk, hanem bunyósok.” Élete utolsó öt évében Parkinson-kórosként szenvedett, bár először Alzheimer-kórral kezelték. 2003-ban hunyt el. Nevét budapesti sportcsarnok őrzi, emlékét nemzedékek tisztelik.
Papp László sorsa arra emlékeztet: a magyar történelemben mindig is a kitartás, a tehetség és az erkölcsi gerinc volt az igazi erő forrása. Száz évvel születése után emléke megőrzendő örökség minden magyar számára, aki hisz abban, hogy szorgalommal és tisztességgel a legmagasabbra lehet jutni. Történetének megőrzése a magyar sportdicsőség és kulturális emlékezet elválaszthatatlan része.
