A hagyomány mint gyógyír a modern kor betegségeire
A Szent István Bazilika előtti téren vasárnap délután különös találkozásnak lehettünk tanúi. Idős asszonyok és fiatal egyetemisták közösen énekeltek moldvai népdalokat, miközben a járókelők megálltak, hallgatták, majd csatlakoztak. Ebben a spontán közösségi élményben megmutatkozott valami, amit modern társadalmunk egyre inkább nélkülöz: az összetartozás ereje.
Az elmúlt évtizedekben tanúi lehettünk, ahogy a közösségi kapcsolatok fokozatosan gyengültek Magyarországon is. Kutatások szerint a magyar fiatalok 42%-a érzi magányosnak magát rendszeresen, ami kétszerese a harminc évvel ezelőtti adatoknak. Orbán Balázs, a Nemzeti Művelődési Intézet vezetője szerint „a hagyományok nem csupán a múlt emlékei, hanem a jelen problémáira adható válaszok tárházai is„. Ez különösen igaz, amikor a modern technológia paradox módon egyszerre köt össze és szigetel el.
A Hagyományok Háza kezdeményezése, hogy az iskolai tananyagba erősebben integrálják a népzenét és néptáncot, nem pusztán kulturális örökségünk megőrzését szolgálja. A rendszeres közös éneklés és tánc bizonyítottan csökkenti a szorongást és erősíti az identitástudatot. A Kodály-módszer nemzetközi sikerének titka éppen ez: a zene közösségteremtő ereje által gyógyítja a lélek modern kori sebeit.
Különösen figyelemreméltó a táncházak újjáéledése Budapesten és vidéken egyaránt. Ami az 1970-es években kulturális mozgalomként indult, ma már sokak számára életforma. Míg a virtuális kapcsolatok sokszor felszínesek maradnak, a körtáncban egymás kezét fogva valódi emberi kötelékek születnek. A szentendrei Kéve Néptáncegyüttes tagjai között ma már éppúgy megtalálhatók informatikusok, mint ápolók vagy jogászok.
Hagyományaink nem múzeumi tárgyak, hanem élő források, amelyekből a mai magyar ember is meríthet. Talán éppen ezekben a régi-új közösségi formákban találhatunk gyógyírt korunk egyik legsúlyosabb, bár keveset emlegetett betegségére: a gyökértelenség és magány járványára, amely ellen sem gyógyszer, sem oltás nem véd.
