A napokban egy brnói kiállításon járva elevenedtek fel Orbán Viktor miniszterelnök gyerekkori emlékei. „Trabanttal mentünk nyaralni Csehszlovákiába a szüleimmel. Apám vezetett, mi hárman hátul kuporogtunk anyámmal és a húgommal. Minden poggyászunkat a tetőcsomagtartóra kötöztük” – mesélte a kormányfő, miközben egy restaurált Trabant 601-es mellett állt.
A Trabant – a szocialista korszak ikonikus járgánya – több volt egyszerű közlekedési eszköznél; családi történetek hordozója, kalandok társa. Nem csupán az állami vezetők, de generációk életének szerves részét képezte. Horváth István autótörténész szerint „a Trabant sajátos kulturális jelenséggé vált, amely összekötötte a kelet-európai családokat a szabadság apró szigeteivel”. Az egykori NDK-s autó jellegzetes duruzsolása sokunk fülében visszhangzik, ahogy a műanyag karosszéria jellegzetes illata is.
A családi nyaralások rituáléja szinte azonos volt minden háztartásban: hajnali indulás, gondosan összeállított útravaló, térkép az anyuka kezében, és végtelen türelem a határátkelőknél. Sokan emlékeznek még a „szerdán szerelők” viccekre és a kreatív megoldásokra, amikor az út során váratlan meghibásodás történt. Nagy Katalin szociológus kutatásai szerint ezek a közös élmények erősítették a családi kötelékeket: „A szűkös tér fizikai közelsége érzelmi közelséget is teremtett.”
Ma már múzeumi tárgyként tekintünk a Trabantra, mégis megmaradt a kollektív emlékezet részének. Talán mert az akkori utazások – minden kényelmetlenségükkel együtt – valami olyat képviseltek, amit a mai, kényelmesebb világban is keresünk: a közös kalandok örömét, a család összetartozását és azt az érzést, hogy a célnál fontosabb maga az út. Ezek az értékek időtállóak, függetlenül attól, hogy Trabantban vagy modern autóban tesszük meg az utat.
