A pesterzsébeti Szent Erzsébet templom falai között vasárnap különleges eseménynek lehettem tanúja. Míg Európa nagyvárosaiban egyre üresebb templompadok fogadják a hívőket, itt zsúfolásig telt teremben gyűltek össze családok három generációja. Kisgyermekek csillogó szemmel figyelték a betlehemes játékot, miközben nagyszüleik csendben morzsolták a rózsafüzért. Ez a jelenet éles kontrasztban áll mindazzal, amit napjainkban a nyugati civilizáció általános képéről hallunk.
Az elmúlt években felgyorsult az a folyamat, amit sokan a nyugati keresztény értékrend és identitás válságának neveznek. A demográfiai mutatók, a vallásgyakorlás hanyatlása és a hagyományos családmodell átalakulása mind egy irányba mutatnak. „A transzcendens nélküli társadalom olyan, mint a gyökér nélküli fa – előbb-utóbb eldől a viharban” – fogalmazta meg Balog Zoltán református püspök a múlt heti kerekasztal beszélgetésen, melyen magam is részt vettem.
A számok önmagukért beszélnek: Nyugat-Európában a templomok közel harmada áll üresen vagy került már eladásra, átalakításra. A keresztelések száma az elmúlt két évtizedben 60 százalékkal csökkent, míg az egyházi esküvők aránya a házasságkötéseken belül már a 20 százalékot sem éri el számos országban. Közép-Európában, így Magyarországon is kedvezőbbek az arányok, de a tendencia hasonló.
Mégsem pusztán statisztikai kérdésről van szó. A keresztény értékrend eróziója magával hozta az emberi méltóságról, családról, nevelésről alkotott fogalmaink átértékelését is. A fogyasztói társadalom individualizmusa és a digitális tér személytelenné váló kapcsolati hálói paradox módon egyszerre izolálják és uniformizálják az egyént.
Hazánkban különös kettősséget tapasztalhatunk. Míg a városi fiatalok körében erősödik a szekularizáció, addig falvakban, kisvárosokban gyakran újjáélednek a közösségi vallásgyakorlás formái. A Mátraverebély-Szentkúti zarándoklatok résztvevőinek száma például évről évre nő, és a legtöbben harmincas éveikben járó családos emberek.
Vajon mit mond ez nekünk a jövőről? A keresztény gyökereitől távolodó társadalom önmagát fosztja meg attól az értékrendszertől és közösségi hálótól, amely évszázadokon át tartást és irányt adott. A családok, egyházközségek, helyi közösségek azonban képesek lehetnek szigetekként megőrizni és átadni azt, ami valódi tartalmat ad az életnek: a szeretetet, az áldozatvállalást és a remény kultúráját, melyre talán sosem volt nagyobb szükségünk, mint napjaink gyorsan változó világában.
