A Zeneakadémia ódon falai között, ahol nemrég a Budapesti Bach Hét záróhangversenyét tartották, különös csend uralkodott a zene szünetei között. Az ifjú orgonista, Kovács Szilárd interpretációjában Bach d-moll toccata és fúgája nem pusztán előadás volt – hanem szentség. A közönség soraiban egy idős asszony szemében könny csillogott. Később megtudtam, hogy élete első templomi orgonakoncertje óta ötven év telt el, mégis minden hangjegy ismerősen csendült.
A szakrális zene napjainkban sajátos kettősséget mutat. Míg a Filharmónia Magyarország koncertjein telt házak előtt hangzanak fel Bach kantátái és a gregorián dallamok modern feldolgozásai, addig a templomokban gyakran üresen konganak a padsorok a vesperásokon. Kopp Mária Vallásosság és Egészség Kutatóintézet felmérése szerint a magyarok 67 százaléka hisz valamiféle transzcendenciában, de csupán 12 százalék látogatja rendszeresen a szakrális eseményeket. Honnan ez a szakadék? „A templomi zene nem pusztán esztétikai élmény, hanem híd az emberi lélek és az isteni között,” magyarázza Bubnó Tamás, a Szent Efrém Férfikar vezetője. „Egy olyan korban, amikor mindenki siket a csendre, a szakrális zene megtanít újra hallani.”
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem zeneantropológiai kutatása rámutat: a szakrális zenei élmény még a nem hívők számára is meditatív és gyógyító erővel bír. A csend és hang szent ritmusa olyan ősi mintázatokat szólaltat meg, amelyek túlmutatnak a fogyasztói társadalom zaján. A bencés szerzetesek zsolozsma-gyakorlatát követő Földváry Miklós szerint: „A zenei imádság nem csupán a múlt őrzése, hanem a jelen megszentelése.”
A szakrális zene újrafelfedezése talán nem is annyira a hagyományokhoz való visszatérés, mint inkább az emberi lélek örök szükségletének felismerése: hogy olyan hangokat halljon, amelyek nemcsak a fülén, hanem a szívén keresztül szólnak hozzá. Ebben a digitális zajban talán éppen a templomi csendben felhangzó ének tanít meg bennünket arra, hogy újra meghalljuk a lényeget.
