A nyolcvanas évek óvodájának ajtaján lépve különös világ tárult elénk: a só-liszt gyurma illata, a pedálos Moszkvics után sorban álló gyerekek türelme, és az a sajátos rend, amely a közösséget mindennél fontosabbá tette. Aki átélte ezt a korszakot, az tudja, hogy noha híján voltunk a modern fejlesztőjátékoknak, mégsem hiányzott semmi. Az emlékek ma is elevenen élnek: a szekrényeken lévő ovis jelek, a fémágyak csikorgása csendes pihenő idején, és az óvó nénik tekintete, amely egyszerre volt szigorú és szeretetteljes.
„Kezit csókolom, szervusztok gyerekek!” – hangzott el minden reggel az öltözőben, ahol a cipőfűzés valódi kihívást jelentett. A közösségi lét alapelve az egyenlőség volt: mindenki egyforma pohárból ivott, ugyanazt a mennyiséget kapta az uzsonnából, és mindenkinek türelmesen meg kellett várnia a sorát a pedálos autónál. Ez a várakozás azonban nem unalom volt, hanem a közösség részeként való létezés természetes velejárója. Az óvoda udvara kis univerzumként működött: a hatalmas lepényfa árnyékában gyűjtöttük a termést, a mókuskerékben szaladtunk, míg bírtuk szusszal, a mérleghinta és a fekete gumihinta nyikorgása pedig ma is fülünkben cseng.
A kreativitás a csoportszobában bontakozott ki igazán. A só-liszt gyurma mindenkinek adott valami különlegeset: bár ehetetlen pereceket gyártottunk belőle, mégis úgy éreztük, alkotunk valamit. A diavetítés varázsolta igazán mesevilággá a sötét termet, ahol a képek váltakozása közben minden gyerek elcsendesedett. Aztán jött a délutáni csendes pihenő: az összecsukható fémágyak hidegsége, a vászon sajátos illata, és az a csikorgó hang, amit nyitáskor adtak ki. Mindig volt egy-két gyerek, akit „baleset” ért, ami az ovis hierarchia legmélyebb pontját jelentette, mégis a közösség befogadta őket. A farsangon mindenki vagy Piroska, vagy indián volt – a kreativitás nem a jelmez egyediségében, hanem a közös ünneplésben teljesedett ki.
Ez a világ ma már csak nosztalgia, mégis többet jelent puszta emlékeknél. A nyolcvanas évek óvodája a közösség erejét tanította: a várakozást, a türelmet, az együttélés szabályait. Érdemes elgondolkodni azon, mit veszítettünk és mit nyertünk az azóta eltelt évtizedekben. Talán a lényeg ma is ugyanaz: gyermekeinknek nem csupán fejlesztésre, hanem közösségre és emberi melegségre van szükségük.
