A Borok és Bárok Nemzetközi Fesztiválján, mely múlt héten zajlott a budapesti Várkert Bazárban, különös élmény volt látni, ahogy magyar és külföldi látogatók egyaránt felfedezték egymás italörökségét. Egy idős tokaji borász és egy skót whisky-lepárló mester beszélgetése különösen megragadta figyelmemet – mindketten ugyanarról beszéltek: hogyan őrzi egy nemzet lelkét az a nedű, amit századok óta készítenek.
Nemzeti italaink nemcsak gasztronómiai különlegességek, hanem kulturális örökségünk szerves részei. A pálinka, amelyről 2008-ban törvény is született, éppúgy hordozza a magyar földhöz való kötődésünket, mint ahogy a sake a japán precizitást vagy a vodka az orosz lelkületet tükrözi. Seres Ágnes néprajzkutató szerint: „Az ital nem puszta fogyasztási cikk, hanem rituálé, közösségépítő erő és identitásjelző egyben.”
A Hagyományok Háza új kutatása rávilágít, hogy a fiatalabb generációk számára is fontossá válik ez a kulturális kapocs. A 18-25 éves korosztály 68%-a büszke a magyar italörökségre, bár sokan csak felszínesen ismerik annak mélységeit. A szentendrei Skanzenben tavaly indított „Pohárban a történelem” sorozat éppen ezt a hiányt igyekszik pótolni, bemutatva a különböző tájegységek jellegzetes italait és a hozzájuk kapcsolódó szokásokat.
Miközben a globalizáció elmossa a határokat, a nemzeti italok reneszánszukat élik. A prémium pálinkák, kézműves sörök és kis tételben készülő borok nemcsak itthon, de külföldön is növekvő elismerésnek örvendenek. Nem csupán az ízük, hanem a történetük, a bennük rejlő kulturális üzenet miatt is.
Talán érdemes lenne mindannyiunknak jobban megismerni nemcsak saját italörökségünket, hanem más nemzetek palackba zárt kultúráját is. Mert ahogy egy idős bükkaljai borász mondta nekem a fesztiválon: „Aki megérti, hogy mit iszik a másik ember ünnepnapokon, az közelebb kerül ahhoz is, hogyan gondolkodik a világról.”

