A mézeskalács készítés első magyarországi írásos emlékei a 15. századból származnak, amikor Mátyás király udvarában már kedvelt csemegének számított ez az édes finomság. Az 1643-as debreceni céhlevél bizonyítja, hogy a mézeskalácsos mesterség önálló céhként működött, elkülönülve más kézműves szakmáktól. A Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményében található 17. századi mézeskalácsformák tanúskodnak arról, hogy már ekkor kifinomult művészi színvonalon készültek a szív, huszár és baba alakú sütemények.
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején élte virágkorát ez a mesterség, amikor a városi vásárokon és búcsúkon kötelező kellék volt a „mézeskalácsos sátor”. A 19. századi feljegyzések szerint közel háromszáz műhely működött az ország területén, leghíresebbek a debreceni, győri és szegedi mesterek voltak. A népi hagyományokban a mézeskalács szerelmi ajándékként is szolgált – a piros szívek díszítése, feliratai és tükrös kialakítása mind-mind üzenetet hordoztak az ajándékozó érzéseiről.
Napjainkban alig néhány hagyományos műhely maradt, amelyek az eredeti receptúra szerint, kizárólag méz, liszt és fűszerek felhasználásával készítik termékeiket. A mézeskalácsosság 2013-ban felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, elismerve jelentőségét a magyar hagyományok megőrzésében. Tóth Mária, az egyik utolsó debreceni mester szerint: „Nem csak süteményt készítünk, hanem a magyar kultúra egy darabját adjuk át minden formával.”
A mai ünnepi alkalmak, különösen a karácsony elképzelhetetlen lenne a mézeskalács illata nélkül. A mesterség fennmaradását segítik azok a műhelyfoglalkozások és bemutatók, ahol az érdeklődők elsajátíthatják az alapvető fogásokat. Bár a tömegtermelés kiszorította a kézműves alkotásokat, a mézeskalácsosság mint kulturális örökség tovább él, és újra felfedezik értékét a hagyományok iránt fogékony fiatal generációk is.
