A Magyar Péter-féle ellenzéki mozgalom körüli vita új fordulatot vett: Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója éles kritikával illette a Loupe Színházi Társulatot és az azt támogató Szabad Színházért Alapítványt. Állítása szerint százmilliók, sőt milliárdok áramlanak ezekhez a szervezetekhez, amelyeket ukránpárti propagandával vádol. A kulturális-politikai vita egy mélyebb kérdést vet fel: hol húzódik a határ művészet és politikai aktivizmus között?
Molnár Áron és Lengyel Tamás, a Loupe Színházi Társulat alapítói évek óta mozgósítanak a magyar színházi élet szabadságáért. Munkásságuk ugyanakkor vitát gerjeszt: egyesek szerint a művészeti szabadság harcosai, mások szerint politikai aktivistákként működnek színházi álcában. Menczer szerint tevékenységük mögött külföldi érdekek állnak, amit az ukrán-magyar viszonyban elfoglalt álláspontjukkal is összekapcsol.
A kulturális finanszírozás átláthatósága valóban neuralgikus kérdés. Az alapítványi működés demokratikus társadalmakban természetes, ám a támogatók nyilvánosságának hiánya jogos kérdéseket vet fel. Menczer kifogása nem elsősorban a pénz összegére, hanem annak eredetére irányul: vajon tisztán művészeti vagy politikai célokat szolgál a támogatás?
A magyar színházi élet mindig is politikai feszültségek kereszttüzében állt. Katona József, Madách Imre, Örkény István – mindannyian a kor politikai valóságára reflektáltak műveikben. A kérdés ma: amikor a színház nyíltan politikai aktivizmust folytat, megőrzi-e művészi legitimitását? Vagy átlép egy láthatatlan határt, ahol már nem kultúrateremtés, hanem pártpolitikai propaganda történik?
A vita valódi tétje kulturális: milyen színházat akarunk? Olyat, amely egyetemes emberi kérdésekkel foglalkozik, vagy olyat, amely napipolitikai csatározások helyszíne? A hagyományos magyar színházi kultúra a nemzeti önismeret, az erkölcsi kérdések színpadi megjelenítése volt. Ez a küldetés ma is él vidéki társulatokban, ahol közönség és művész között eleven párbeszéd zajlik.
Menczer felvetése túlmutat a konkrét színházi vitán: az ukrán-magyar viszony kérdése kulturális-civilizációs kérdés is. A keresztény Európa történelmi szolidaritása és a nemzeti érdekek józan mérlegelése nem feltétlenül áll ellentétben. A magyar kultúra mindig is képes volt megőrizni méltóságát külső nyomás alatt, miközben humanista értékeihez hű maradt.
A pénzügyi átláthatóság nemcsak politikai, hanem kulturális igény. A közösség támogatása csak akkor őszinte, ha tisztában van azzal, kit és mit támogat. Az alapítványi kultúra akkor egészséges, amikor nyíltan vállalja céljait és forrásait.
