A Művész Mozi zsúfolásig telt termében ülök, miközben Dario Argento legendás alkotásának, a Mélyvörösnek felújított kópiája pereg a vásznon. A film ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett retrospektív vetítés különleges atmoszférát teremt. Körülöttem fiatal filmrajongók és idősebb nézők, akik talán még az eredeti bemutatón is jelen voltak, együtt merülnek el az olasz horror mesterének látomásában.
Az 1975-ben készült Mélyvörös nem csupán műfajának meghatározó darabja, hanem a filmtörténet olyan kincse, amely félévszázaddal születése után is képes megszólítani a közönséget. „Argento filmje olyan kulturális örökség, amely generációkon át képes közvetíteni az emberi félelmek egyetemességét,” mondja Dr. Varga Zoltán filmesztéta, aki a vetítés utáni beszélgetést moderálja. A film vizuális nyelvezete – a mélyvörös és fekete kontrasztja, a kamera szédítő mozgása, a Goblin zenekar által komponált feszültségteremtő zene – ma is eleven erővel hat.
A horror műfaja tradicionálisan tükröt tart társadalmunk elé, felnagyítva félelmeinket és szorongásainkat. A Mélyvörös különlegessége abban rejlik, ahogyan a családi titkok, az elfojtott emlékek és a művészet világát összekapcsolja. Nem véletlen, hogy épp most, amikor kultúránk újra felismeri a közösségi emlékezet jelentőségét, fordulunk fokozott figyelemmel e klasszikus felé. A Magyar Filmintézet különkiadványt jelentetett meg az évforduló alkalmából, amely eddig ismeretlen dokumentumokkal gazdagítja a film hazai recepcióját.
A vetítés után megszólított Kovács Éva restaurátor, aki részt vett a film digitális felújításában, különösen izgalmasnak találja, ahogyan a mai technológia segítségével újjáéleszthetők a klasszikusok. „Argento filmjének színvilága most olyan részletgazdagsággal jelenik meg, amit korábban nem láthattunk. Ez nem egyszerűen nosztalgikus gesztus, hanem kulturális újrafelfedezés.”
A Mélyvörös ötvenedik születésnapja emlékeztet bennünket, hogy vannak alkotások, melyek túlmutatnak saját korukon. A film, amely egyszerre gyökerezik az olasz kulturális hagyományban és az egyetemes emberi tapasztalatban, továbbra is párbeszédet kezdeményez a nézővel. Talán épp ez teszi időtállóvá: képes megmutatni, hogy félelmeinkben és vágyainkban, még ha eltérő formákban is, de összekapcsolódik múlt és jelen.
