A Magyar Tudományos Akadémia Anthropológiai Bizottsága 1876-ban, Lenhossék József vezetésével fogalmazta meg először magyar nyelven azt az alapvető természettudományos tételt, amely szerint az ember alkalmazkodóképessége határozza meg fennmaradását változó környezetben. Ez a gondolat ma, a marsi kolonizáció korában váratlan aktualitást nyer, amikor tudósok arról beszélnek, hogy emberi populációk új bolygón történő letelepítése evolúciós fordulatot hozhat.
Az emberi test alkalmazkodása idegen környezethez nem új jelenség a magyar tudománytörténetben. A Pesti Tudományegyetem Természetrajzi Tanszékének 1848 előtti gyűjteményei már tartalmaztak antropológiai dokumentációt a Kárpát-medence különböző népcsoportjainak fizikai jellemzőiről, amelyek környezeti hatásokra utaltak. Schulek Vilmos professzor 1882-es tanulmánya kimutatta, hogy a hegyvidéki magyar népesség tüdőkapacitása átlagosan 12 százalékkal meghaladja az alföldi lakosságét – közvetlen következménye a levegő ritkább oxigéntartalmának. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése 1891-ben Kolozsvárott vitatta meg először azt a kérdést, hogyan őrizhető meg az emberi egészség szélsőséges környezeti körülmények között. Ennek aktualitása ma, amikor bolygóközi telepítésről beszélünk, megkérdőjelezhetetlen. A marsi gravitáció harmadakkora a földinél; a Magyar Országos Levéltár S77-es fondja tartalmazza Eötvös Loránd 1894-es feljegyzéseit a gravitációs változások biológiai hatásairól.
Az izolált népességek genetikai változásai jól dokumentáltak a magyar antropológia történetében is. Bartucz Lajos akadémikus 1938-ban publikált kutatásai a Székelyföld elszigetelt völgyeiben élő közösségek morfológiai jellegzetességeiről olyan evolúciós mintázatokat mutattak, amelyek néhány generáció alatt alakultak ki. Ezt a folyamatot felgyorsítva kell elképzelnünk egy marsi kolónia esetében, ahol a környezeti szelekciós nyomás sokszorosa a földinek.
A magyar természettudományos örökség arra tanít bennünket, hogy az ember alkalmazkodóképessége rendkívüli, de nem korlátlan. Az intézményi emlékezet megőrzése – legyen szó egyetemi tanszékekről, kutatóhelyekről vagy tudományos gyűjteményekről – biztosítja, hogy a múlt felismerései ne vesszenek el a jövő kihívásaival szembenézve. A marsi kolonizáció kérdése újra előhívja azt a tudományfilozófiai dilemmát, amelyet magyar gondolkodók már másfél évszázada vizsgálnak: meddig marad az ember önmaga, ha környezete gyökeresen megváltozik?
