A szentendrei Gondolatok Kertjében rendezett kortárs szakrális művészeti kiállításon meglepő látványosság fogadott: hagyományos népi motívumokkal díszített modern miseruha-kollekció, amelyet fiatal magyar iparművészek álmodtak újra. Az ősi minták és a kortárs szabásvonal találkozása nemcsak esztétikai élményt nyújt, hanem mélyebb kérdéseket is felvet: hogyan őrizhetjük meg kulturális örökségünk lényegét, miközben nyelvét a jelen számára is érthetővé tesszük?
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása” – idézi Mahler gondolatát Várnagy Eszter textilművész, a kollekció egyik alkotója. Munkájában a kalotaszegi hímzésmotívumok új kontextusban jelennek meg, mégsem veszítik el eredeti szakralitásukat. Az egyházi textíliák megújítása tükrözi azt az általánosabb törekvést, amely a magyar kulturális örökség élő továbbvitelére irányul.
A kiállításon több generáció alkotásai találkoznak. Idősebb mesterek és fiatal művészek párbeszéde bontakozik ki a térben, ahogy a hagyományos formákat és tartalmakat újraértelmezik. Különösen megindító Kovács Gergely fafaragó munkája, amely hagyományos temetési szimbólumokat alakít át a gyász mai feldolgozását segítő installációvá. A művész saját gyermekkori emlékeiből merít, amikor nagyszülei falujában a közösség együtt hordozta a veszteség terhét.
A szakrális művészet megújulása nem csupán esztétikai kérdés, hanem közösségi jelentőséggel is bír. Az alkotások többsége nem múzeumi tárgyként, hanem használatra szánt eszközként készült – liturgikus kellékek, amelyek templomokban, közösségi terekben nyerik el végső értelmüket. A hagyomány így válik élő gyakorlattá, nem pedig múzeumi vitrinbe zárt emlékké.
A kiállítás tanulsága talán az, hogy a magyar kulturális és spirituális örökség akkor marad eleven, ha megtaláljuk a módját, hogyan szólíthatjuk meg általa a mai embert. Nem elegendő csupán őrizni a formákat – érteni és érezni kell azt a mély tartalmat, ami miatt egykor létrejöttek, és bátran kell újrafogalmazni őket a jelen nyelvén.
