A magyar kulturális élet megrendülten búcsúzott Kálloy Molnár Pétertől a Farkasréti temetőben. Az őszi napsütésben több százan gyűltek össze, hogy végső tiszteletüket tegyék a sokoldalú művész előtt, aki színészként, rendezőként és műfordítóként is maradandót alkotott. A temetési szertartáson a magyar színház- és filmművészet legkiemelkedőbb alakjai mellett családtagok, barátok és rajongók is jelen voltak.
Rudolf Péter, aki évtizedeken át volt kollégája és barátja az elhunyt művésznek, meghatottan emlékezett vissza közös munkáikra. „Péterrel nem csak együtt játszottunk, hanem együtt éltünk meg egy korszakot, amikor a színház még képes volt közösségi élményt teremteni,” – mondta elcsukló hangon. „Az ő Shakespeare-fordításai nem csupán szövegek voltak, hanem hidak múlt és jelen között, ahogy színpadi jelenléte is mindig az időtlenség érzetét keltette.”
A szertartáson felcsendült Bach d-moll toccata és fúgája, amelyet az elhunyt művész különösen kedvelt. Ezt követően Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója méltatta Kálloy Molnár munkásságát, kiemelve sokoldalúságát és szakmai alázatát. „Olyan művész volt, aki sosem elégedett meg a felszínnel. Minden szerepében az ember lényegét kutatta, és ezt a közönség érezte és értékelte.”
A családtagok kérésére a temetésen elhangzott Kálloy Molnár egyik saját verse is, amelyet pályája delén írt az elmúlásról és a művészet maradandóságáról. A megindító sorok különös jelentőséget nyertek ebben a kontextusban, emlékeztetve a jelenlévőket arra, hogy a művészet túlmutat az egyéni életen.
A szertartás végén a gyászolók egy-egy szál fehér rózsát helyeztek a sírra, miközben halkan felcsendült Dvořák Új világ szimfóniájának lassú tétele. A búcsú méltóságteljes volt és egyszerű – pontosan olyan, amilyen maga a művész is volt életében: mély, őszinte és minden sallangtól mentes.
Kálloy Molnár Péter öröksége nemcsak filmszerepekben és színházi alakításokban él tovább, hanem abban a szellemiségben is, amellyel a magyar kultúrát gazdagította. Ahogy Rudolf Péter fogalmazott a szertartás végén: „Nem búcsúzunk, csak megtanulunk együtt élni a hiányoddal, miközben minden este, amikor felmegy a függöny valahol, te is ott leszel velünk.”
