Az őszi nap méltóságteljesen ragyogott a Farkasréti temető felett, miközben százak gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek Kálloy Molnár Pétertől, a magyar színház- és filmművészet kiemelkedő alakjától. A gyászolók között művésztársak, barátok és rajongók álltak némán, miközben a művész özvegye, Kerekes Anna lépett a mikrofonhoz, hogy megemlékezzen férjéről, akivel huszonöt éven át osztotta meg életét.
„Péter számára a színház nem csupán hivatás volt, hanem szent tér, ahol a hagyomány és az újítás találkozhatott,” kezdte megindító beszédét az özvegy. „Otthon gyakran mondogatta: a művészet csak akkor él, ha gyökerei a múltból táplálkoznak, miközben ágai a jövő felé nyúlnak.” A jelenlévők közül sokan bólintottak, hiszen Kálloy alakításaiban mindig érezhető volt ez a különleges kettősség – a klasszikus értékek tisztelete és a kortárs kifejezésmód bátorsága.
A gyászszertartáson a Nemzeti Színház társulata részletet adott elő Shakespeare Hamletjéből, felidézve a művész emlékezetes címszereplését, amely sokak számára pályája csúcspontját jelentette. „Amikor Hamlet bőrébe bújt, nemcsak egy szerepet játszott el, hanem a létezés alapvető kérdéseit fogalmazta újra számunkra,” emlékezett vissza Vidnyánszky Attila, a színház igazgatója. „Péter értette, hogy a nagy drámák évszázados bölcsessége hogyan szól a mai ember kétségeihez és reményeihez.”
A szertartást követően a művész kedvenc Bach-kantátája csendült fel, miközben családja és közeli barátai elhelyezték a síron virágaikat. Kerekes Anna a beszéde végén férje egy kevésbé ismert versét idézte: „A színpad deszkáin állva éreztem igazán, milyen törékenyek vagyunk, s mégis, e törékenységben rejlik méltóságunk.” Ezek a sorok most új jelentést nyertek, ahogy a magyar kultúra búcsút vett egyik legsokoldalúbb őrzőjétől és megújítójától.
Kálloy Molnár Péter művészete továbbra is velünk marad – filmjein, hangján és mindazokon keresztül, akiket tanított és inspirált. Ahogy felesége fogalmazott a szertartás végén: „Nem tűnik el az, aki ennyi szívben és lélekben hagyott nyomot.”
