A Farkasréti temető csendjét ma délelőtt megtörte a gyászolók sokasága. Kálloy Molnár Pétertől, a nemzet szeretett színművészétől vettek végső búcsút családtagok, pályatársak és rajongók százai. A Jászai Mari-díjas művész, aki a magyar kultúra elkötelezett szolgálójaként évtizedeken át gazdagította színházi és filmes életünket, 67 évesen távozott közülünk. A tölgyfák alatt összegyűlt tömegben az arcok néma fájdalomról és mély tiszteletről árulkodtak.
„Péter nem csupán kivételes tehetségű színész volt, hanem olyan ember, aki a hagyományainkban gyökerező értékeket képviselte a színpadon és azon kívül is,” – emlékezett meg róla Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a búcsúztatón. A szertartáson elhangzott Kálloy kedvenc Pilinszky-verse, valamint a Zorán „Apám hitte” című dala, melynek sorai különös jelentőséggel bírtak a művész számára. Színésztársai közül sokan személyes emlékekkel búcsúztak, felidézve közös munkájuk pillanatait és a kulisszák mögötti barátságot.
Kálloy Molnár Péter pályája során nemcsak a nagy klasszikus szerepekben alkotott maradandót, de a kulturális örökségünk átadásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. A Kaláka együttessel közös gyermekműsorai nemzedékek számára tették élővé költészeti kincseinket. A Kossuth Rádió „Esti mesék” sorozatában hallható hangja számtalan gyermeknek jelentett kapcsot a magyar népmesevilág felé. Színpadi alakításait a hagyomány és modernitás egyedi ötvözete jellemezte, amellyel képes volt a klasszikus értékeket a mai közönség számára is befogadhatóvá tenni.
A temetésen jelen voltak a magyar kulturális élet meghatározó alakjai, valamint a közélet több képviselője is. A szertartást követően a család kérésére a művész kedvenc népdalait játszották, miközben a résztvevők egy-egy szál virágot helyeztek a sírra. A búcsúztató végén felesége, Kálloy Molnárné Krisztina meghatóan egyszerű szavakkal köszönte meg a résztvevők jelenlétét: „Péter hitte, hogy a közösség ereje és a hagyományaink szeretete túlél mindannyiunkat.”
Kálloy Molnár Péter öröksége nem csupán filmekben és színházi előadások emlékében él tovább. Tanítványai, akik ma már maguk is neves színművészek, továbbviszik azt a szemléletet, amely szerint a művészet nem pusztán szórakoztatás, hanem a nemzeti identitás és az örök emberi értékek őrzője és megújítója. Távozásával egy olyan művészt veszítettünk el, aki értette és éreztette: a tradíció nem a múlt béklyója, hanem az a gyökérzet, amelyből a jelen és a jövő kultúrája táplálkozhat.
