Az idei advent csendjét megrázó hír törte meg: Kálloy Molnár Péter színművész, a magyar kultúra egyik legsokoldalúbb alakja, hosszú betegség után elhunyt. A Vígszínház társulatának tagja utolsó hónapjaiban is hihetetlen méltósággal viselte sorsát, miközben családja és közeli barátai vették körül. „A színházban tanultam meg igazán élni, és most a színpad tanít meg arra, hogyan nézzek szembe a véggel is” – nyilatkozta utolsó interjújában a Színház folyóiratnak.
Kálloy alakításai a kortárs magyar színjátszás emblematikus pillanatai közé tartoznak. A „Portugál” Bece figurájától a szinkronszínészként megformált karakterekig, generációk nőttek fel hangján és játékán. Művészetének különlegessége abban rejlett, ahogyan a hagyományos színészi eszközöket modern érzékenységgel ötvözte. Színpadi jelenléte mindig a közösséghez szólt, történeteket mesélt, amelyekben önmagunkra ismerhettünk.
Egykori pályatársa, Hegedűs D. Géza megemlékezésében kiemelte: „Péterben az volt különleges, hogy minden szerepében teljes emberséggel volt jelen. Soha nem a technikát láttuk, hanem az embert.” Ez az emberség tükröződött abban is, ahogy betegségéről beszélt, kerülve minden pátoszteli gesztust. Utolsó nyilvános fellépésén, a Vígszínház tavaszi gálaestjén, megrendítő egyszerűséggel szavalta el József Attila „Nem emel föl” című versét.
A gyászoló családja által létrehozott alapítvány a tehetséges fiatal színészek támogatását tűzte ki célul, ezzel is továbbörökítve azt a szemléletet, amit Kálloy képviselt: a hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő kapocs generációk között. Tanítványai szerint mesterkurzusain mindig hangsúlyozta: „A színészetben nem az a fontos, amit mutatunk, hanem amit feltárunk.”
Távozása nemcsak szakmai veszteség, hanem egy olyan hang elnémulása, amely képes volt a klasszikus értékeket közvetíteni a legfiatalabb nemzedékeknek is. Öröksége azonban továbbél minden előadásban, ahol a művészet nem csupán szórakoztat, hanem közösséget teremt, és mélyebb igazságokra emlékeztet mindannyiunkat.
