Decemberi hideg ölelte körül Balatonszárszót azon a napon, amikor József Attila, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, búcsút intett az életnek. Idén 88 éve, hogy a költő tragikus körülmények között távozott közülünk, de szavai, sorai ma is elevenen élnek bennünk. A szentendrei József Attila Művelődési Ház idei megemlékezése különleges teret ad annak, hogy átgondoljuk: mit jelent számunkra a költő öröksége a rohanó, digitális világban.
„A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog” – ezek a sorok nem pusztán a magány költői megfogalmazásai, hanem egy nemzet közös kulturális tapasztalatának részei. Miként lehetséges, hogy egy nyolcéves gyermek ugyanúgy megrendül a „Mama” olvasásakor, mint egy élettapasztalatokban gazdag idős ember? Talán mert József Attila költészete az emberi lélek olyan mélységeit érinti, amelyek kortól függetlenül mindannyiunkban ott rejtőznek. Farkas Gábor irodalomtörténész szerint „József Attila versei nem csupán műalkotások, hanem túlélési stratégiák a modern ember számára, különösen most, amikor a közösségi kapcsolatok feloldódnak a virtuális térben.”
Az idei évforduló kapcsán számos családi program és rendhagyó irodalomóra hívja fel a figyelmet arra, hogy József Attila költészete nemcsak a tankönyvekben él, hanem az utcán, kávéházakban, és az otthonokban is. A Petőfi Irodalmi Múzeum különleges tárlatán a költő személyes tárgyait, kéziratait tekinthetik meg az érdeklődők, miközben kortárs zenészek megzenésített verseit hallgathatják. A hagyomány és modernség találkozása ez, amely bizonyítja: a költő gondolatai ma is aktuálisak.
A december 3-i megemlékezések során érdemes elgondolkodnunk, hogy József Attila költészete nem csupán irodalmi érték, hanem olyan spirituális és közösségi forrás, amely segít megérteni önmagunkat és egymást. Versei ma is hidat képeznek ember és ember között, miközben arra emlékeztetnek: a szépség és igazság keresése olyan küldetés, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik, s amely nélkül szegényebb lenne kulturális önazonosságunk és emberségünk.
