A váróteremben megállt az idő. Kovács Éva és férje, Péter kézenfogva ültek, arcukon még ott volt a várakozás öröme, ahogy a terhesség 39. hetében az utolsó vizsgálatra érkeztek. A szülést másnap tervezték megindítani. A vizitáló orvos arcán azonban fokozatosan elhalt a mosoly, miközben a sztetoszkópot mozgatta Éva hasán. „Nem hallom a szívhangot” – mondta halkan, és szinte azonnal ultrahangvizsgálatot rendelt el.
„Abban a pillanatban tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott” – emlékezett vissza Éva, három hónappal a tragédia után. A diagnózis megerősítette legrosszabb félelmeiket: a baba, akit már Annának neveztek el, méhen belül elhunyt, közvetlenül a születése előtt. A következő napokban egy különös, fájdalmas útra léptek: szülőszobában voltak, de tudták, hogy gyermekük nem fog felsírni.
Dr. Németh Katalin perinatális gyásztanácsadó szerint a halva születés Magyarországon körülbelül ezer családot érint évente. „A társadalom gyakran tanácstalan, hogyan reagáljon az ilyen veszteségre. Még az egészségügyi dolgozók is nehezen találják meg a megfelelő szavakat” – magyarázza. A Kovács családot azonban szerencséjükre egy képzett perinatális csapat kísérte végig a folyamaton. Lehetőséget kaptak, hogy időt töltsenek Annával, elbúcsúzzanak tőle, emlékeket gyűjtsenek – lábnyomot, hajfürtöt, fényképeket.
A Szent Margit Kórház szülészeti osztályán működő perinatális gyásztámogató program szakemberei segítettek a családnak feldolgozni, ami történt. „Kulturálisan sokáig tabu volt erről beszélni, pedig a gyászfolyamat elakadása súlyos hosszútávú következményekkel járhat” – figyelmeztet Tóth Márta pszichológus.
Éva és Péter azóta rendszeresen részt vesznek gyászcsoportban. „Megtanultuk, hogy a veszteség nem múlik el, de változik. Anna velünk marad, miközben fokozatosan visszatérünk az életbe” – mondja Éva. Történetüket most azért osztották meg, hogy más családok se érezzék egyedül magukat a gyászban, és hogy társadalmunk tanuljon meg nyíltabban beszélni az élet legnehezebb pillanatairól is.

