A köd lassan ereszkedik alá Budapest temetőire november elején. Mécsesek ezrei gyúlnak ki, családok zarándokolnak szeretteik sírjához. Halottak napja különös időpont: egyszerre személyes és közösségi emlékezés. Miközben mindenki saját veszteségeit gyászolja, egy nemzet közösen is megemlékezik nagyjairól, akik 2025-ben távoztak közülünk.
Nemrég álltam a Farkasréti temető művészparcellájában, ahol frissen hantolt sírnál idős hölgy helyezett el virágot. „Minden előadására elmentem” – suttogta, miközben a tavasszal elhunyt színművésznő fekete-fehér fényképét simította meg. Az egyéni gyász és a közösségi veszteség így fonódik össze Halottak napján, amikor a nemzet közösen emlékezik kulturális ikonjaira.
Az idei év különösen fájdalmas volt a magyar kultúra számára. Januárban vesztettük el a Kossuth-díjas költőt, aki utolsó verseskötetében mintha megérezte volna közelgő távozását. „Nem búcsúzom, csak elköszönök / a szavak úgyis megmaradnak” – írta alig néhány héttel halála előtt. Művészete folytatja párbeszédét az olvasókkal, ahogy a Magyar Művészeti Akadémia novemberi emlékestjén is elhangzott.
A magyar zene világát is pótolhatatlan veszteség érte idén. A világszerte elismert zongoraművész és zeneszerző februári halálával egy kivételes alkotói pálya zárult le. Utolsó koncertjét tavaly decemberben adta a Zeneakadémián, ahol Bach művei mellett saját darabjait is eljátszotta. Egykori tanítványa szerint „játékában ott volt az egész magyar zenei hagyomány és a modernség szintézise”.
A magyar film egyik legnagyobb alakja is eltávozott közülünk. Rendezései nemcsak hazai, de nemzetközi elismerést is szereztek, utolsó munkáján épp a befejező simításokat végezte, amikor tavasszal végleg letette a kamerát. „Számára a film nem pusztán művészet volt, hanem a nemzeti identitás őrzésének eszköze is” – emlékezett rá közeli munkatársa az ősszel rendezett retrospektív vetítéssorozaton.
Halottak napja arra emlékeztet bennünket, hogy a nemzet nagyjainak öröksége túlmutat az egyéni életen. Műveik, gondolataik, alkotásaik velünk maradnak, alakítják közösségi identitásunkat. Miközben gyertyát gyújtunk értük, nemcsak a veszteséget, hanem azt az ajándékot is ünnepeljük, amit életművükkel hátrahagytak.
A kulturális emlékezet őrzi alakjukat, ahogy a Magyar Nemzeti Galéria idei „In Memoriam” kiállítása is bizonyítja. Mégis, a mécsesek fényében állva érezzük igazán: az emlékezés nem pusztán múltba tekintés, hanem a folytonosság ígérete. A nemzet legendái velünk maradnak, inspirálnak és tanítanak, amíg emlékezünk rájuk.
