A decemberi hétvégék illata különleges Magyarországon. Ahogy végigsétáltam Budapest utcáin, lakások ablakaiból áradó diós-mézes illatok emlékeztettek: közeleg a karácsony. Tegnap Varga Marika néninél jártam, aki immár hatvan éve süti ugyanazt a zserbót családi receptkönyve alapján. „A nagymamámtól tanultam, még a háború előtt jegyeztem le a füzetembe. Azóta egyetlen karácsonyt sem hagytunk ki,” mesélte, miközben gyakorlott mozdulatokkal nyújtotta a tésztát konyhájában.
A hagyományos magyar sütemények nem pusztán ételek; identitásunk, történelmünnk és családi emlékezetünk hordozói. Egy friss MTA kutatás szerint a magyar családok 78%-a készít legalább egy hagyományos süteményt az ünnepekre, és ezek receptjeinek 60%-a legalább két generációra visszamenő családi örökség. Dr. Kovács Ildikó gasztronómiai kutató szerint „a süteménykészítés rituáléja fontosabb, mint maga a végeredmény – közösségi élmény, amely generációkat köt össze.”
A családi receptek átörökítése egyre tudatosabb folyamat. A Hagyományok Háza tavaly indított programja már húsz helyszínen tanítja nagymamák receptjeit fiatal anyukáknak és gyermekeiknek. Figyelemreméltó, hogy miközben életünk egyre gyorsabbá válik, a hosszadalmas, gondosságot igénylő sütemények népszerűsége növekszik – mintha a gyorséttermi kultúra ellensúlyaként kapaszkodnánk ezekbe a rituálékba.
Az én családomban a zserbó jelenti a karácsonyt. Édesanyám még novemberben elkészíti az első adagot, hogy „érjen össze” az ízvilága. Aprólékos munka, de amikor az egész család együtt fogyasztja, szavak nélkül is érezzük: vannak dolgok, amik nem változnak. Ebben a folyton alakuló világban talán éppen ezért ragaszkodunk annyira a sütemények készítésének ősi koreográfiájához – nemcsak az ízek, hanem a biztonság és állandóság miatt is.
