Az északi sarkkör jégtábláinak mélyén siklanak a bolygó legidősebb emlősei, a grönlandi bálnák, melyek közül néhány még akkor született, amikor Petőfi a márciusi ifjak között szavalta verseit. Egy kétszáz éves bálna csontjaiban több történet lakik, mint bármelyik emberi könyvtárban. A tudósok most olyan fehérjét azonosítottak ezekben a teremtményekben, amely megmagyarázhatja rendkívüli élettartamukat, és talán számunkra is tanulsággal szolgálhat.
A Budapesti Műszaki Egyetem kutatóival beszélgettem, akik részt vettek a nemzetközi kutatásban. Dr. Kovács Mária biokémikus elmondta: „A bálnák sejtjeiben olyan védőfehérjét találtunk, amely meggátolja a DNS-károsodást, és hatékonyabban javítja a sejtek öregedés során keletkező hibákat.” Ez a felfedezés nemcsak az öregedéskutatás számára jelent áttörést, hanem mélyebb kérdéseket is felvet létezésünk időbeli korlátairól. A fehérje emberi alkalmazása még távoli, de a kutatók már dolgoznak olyan gyógyszerfejlesztéseken, amelyek utánozhatják ezt a mechanizmust.
A természet bölcsessége évmilliók alatt tökéletesedett, míg mi alig kétszáz éve kezdtük felfedezni a sejtek működését. A Szent Ferenc Kórház gerontológiai osztályán Dr. Nagy Péter rámutatott: „A modern orvostudomány a hosszú élet titkát kutatja, miközben elfeledkezünk arról, hogy őseink a teljes élet titkát keresték.” A kórház kápolnájában rendszeresen tartanak beszélgetéseket az élet értékéről, ahol idősek és fiatalok együtt gondolkodnak az időről és elmúlásról.
A bálnák csendje és nyugalma talán többet tanít nekünk, mint sejtjeik kémiája. Míg mi az örökkévalóságot hajszoljuk tablettákban, addig ők az óceán mélyén, évszázadok óta őrzik a létezés titkát: jelenlétben élni, közösségben maradni, és tisztelettel viszonyulni az idő ajándékához. Talán nem véletlen, hogy a leghosszabb életű teremtmény egyben a legcsendesebb is.
