1894-ben Marcus Pembrey brit fiziológus a londoni Guy’s Hospitalban először dokumentálta, hogy az emberi bőr nemcsak hőt és érintést érzékel, hanem sajátos, eddig ismeretlen információkat is közvetít az agy felé. Feljegyzései szerint „a bőrfelület olyan ingerekre is reagál, melyeket jelenlegi műszereinkkel nem tudunk mérni”. E korai megfigyelés több mint egy évszázadig homályban maradt, mígnem a Szegedi Tudományegyetem és a Harvard Medical School kutatói közös vizsgálatba kezdtek.
A 2024-2025-ös kutatássorozat forradalmi eredményt hozott: az emberi bőrben felfedeztek egy eddig ismeretlen receptortípust, amely elektromágneses mezők apró változásait érzékeli. Dr. Kovács Ildikó neurobiológus és csapata a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával olyan mikroszkopikus idegvégződéseket azonosított, amelyek a Merkel-sejtek közelében helyezkednek el, de működésük teljesen eltérő. „Ezek a receptorok 0,5 Hz és 30 Hz közötti elektromágneses frekvenciákra reagálnak legérzékenyebben, ami megmagyarázhatja, miért éreznek egyesek ‘valamit’ bizonyos helyek vagy személyek közelében” – nyilatkozta a Nature folyóiratban megjelent tanulmányukban.
A receptorok különlegessége, hogy sűrűségük az ujjbegyeken, a homlokon és a szegycsont környékén a legnagyobb – éppen azokon a területeken, amelyeket különböző kultúrák évezredek óta az „energia-érzékelés” központjaiként tartanak számon. A Kárpát-medencében végzett genetikai vizsgálatok szerint a magyar populációban ez a receptortípus átlagosan 23%-kal nagyobb számban fordul elő, mint az európai átlag, ami evolúciós előnyt jelenthetett a korai magyarság számára a tájékozódásban és a környezeti változások előrejelzésében.
Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat és a Nature Neuroscience által közösen finanszírozott vizsgálatok további meglepő eredményt hoztak: a receptorok működése szabályozható, érzékenységük tudatos gyakorlással fejleszthető. Ez az új tudás nemcsak az idegtudomány számára jelent áttörést, hanem megmagyarázhatja számos, korábban paranormálisnak tartott jelenség biológiai hátterét. Történelmi szempontból figyelemreméltó, hogy Szentgyörgyi Albert korábban ismeretlen jegyzeteiben már 1956-ban felvetette hasonló receptorok létezésének lehetőségét, amelyet akkor a tudományos közösség elutasított.
E felfedezés jelentőségét nehéz túlbecsülni – új fejezetet nyithat az emberi érzékelés megértésében, miközben hidat képez a tudomány és azok között a tradicionális tudásformák között, amelyek évezredek óta beszélnek a „hatodik érzékről”.
