A kis falu szélén álló házhoz egy poros, sovány német juhászkutya kocogott be tavaly nyáron. Tóth Erzsébet először idegen kóbor kutyának vélte, amíg a jószág furcsán ismerős mozdulattal nem ült le előtte. Öt évvel korábban tűnt el Bodza, a család szeretett négylábúja – akit most a beültetett mikrochip azonosított. A történet nemcsak egy kutya hűségéről, hanem a modern technológia és az ősi ösztönök különös találkozásáról is szól.
„Nem akartuk elhinni, hogy ő az. Öt év után már lemondtunk róla,” – meséli könnyeivel küszködve Erzsébet, miközben Bodza most már újra ott fekszik a régi helyén a kandalló előtt. A kutya 2020-ban, egy viharos éjszakán tűnt el. A család hetekig kereste, plakátokat ragasztott, közösségi oldalakon osztotta meg fényképét, de Bodza mintha a föld nyelte volna el.
Dr. Kovács János állatorvos szerint az ilyen hazatalálás ritka, de nem példátlan. „A kutyák navigációs képessége lenyűgöző, de öt év rendkívül hosszú idő,” magyarázza. „A chip beültetése nélkül azonban sosem bizonyosodhattak volna meg arról, hogy valóban Bodzáról van szó.” A szakember hozzáteszi, hogy a törvényben előírt kötelező mikrochip nemcsak azonosításra szolgál, hanem segít az elveszett állatok hazajuttatásában is.
Bodza történetének néma évei homályba vesznek – nem tudni, hol és hogyan élt. Testén régi sebhelyek, lába enyhén sérült. Valahol gondozhatták, hiszen teljesen vadállattá válva aligha élt volna túl ennyi időt. A falu pletykái szerint egy messzi tanyán láttak hasonló kutyát, de biztosat senki nem tud.
A történet túlmutat egy kutya hűségén – emlékeztet arra, hogy a digitális korban is vannak ősi kötelékek, amelyek nem szakadnak el. Bodza hazatérése azt üzeni: a szeretet és a hűség nem ismer távolságot, sem időt. És miközben a világ gyorsan változik körülöttünk, a legfontosabb kapcsolatok kitartanak – legyen az ember és ember, vagy ember és állat között.
