1933. december 16-án, a téli hideg ellenére is nagy tömeg gyűlt össze Budapest XI. kerületében, a Szent Gellért téren. Az érdeklődők az ország első trolibuszának ünnepélyes indítására vártak. Az eseményen jelen volt Hóman Bálint kultuszminiszter és Szendy Károly, Budapest frissen megválasztott polgármestere is. A Magyar Királyi Posta és a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt. (BSZKRT) közös vállalkozásaként létrejött vonal a Szent Gellért tér és a Margit híd budai hídfője között közlekedett, áthaladva az akkor már jelentős forgalmú Krisztina körúton.
A trolijárat létesítéséről a Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1932-es jegyzőkönyveiben már találunk feljegyzéseket. A dokumentumok szerint a választás azért esett erre a közlekedési eszközre, mert „egyesíti a villamos és az autóbusz előnyeit”. A 7-es számot viselő járat két hatalmas, egyenként 27 személy befogadására alkalmas MÁVAG gyártmányú kocsival indult. Különlegességük volt, hogy két áramszedővel rendelkeztek, melyek rugalmas felfüggesztésüknek köszönhetően követni tudták a felsővezeték íveit. Az üzemeltetést végző szakemberek képzésére a prágai trolibuszvonalakhoz küldtek tanulmányútra mérnököket.
Amint azt Barát József közlekedéstörténész a „Budapesti tömegközlekedés évszázada” című művében írja: „A trolibusz bevezetése jelentős lépés volt a főváros modernizációjában, hiszen ötvözte a kötöttpályás közlekedés gazdaságosságát a gumikerekes járművek rugalmasságával.” A két világháború közötti Budapest közlekedésfejlesztési stratégiája tudatosan törekedett arra, hogy a város különböző részei között korszerű, környezetkímélő kapcsolatot teremtsen. Az első vonal sikere nyomán 1936-ban már a második trolibuszvonal is megnyílt, amely az Óbuda és Újlak közötti szakaszt szolgálta ki.
A magyar trolibusz-közlekedés kezdete jól példázza, hogy a hazai műszaki kultúra és közlekedésfejlesztés már a 20. század első felében is igyekezett lépést tartani a nemzetközi trendekkel. A Budapesti Közlekedési Múzeum archívuma őrzi az első járművek tervrajzait és az üzembe helyezés dokumentációját, amelyek alapján pontos képet kaphatunk arról, hogyan illeszkedett ez az újítás a korszak technikai fejlődésébe. Kilencvenkét évvel később a trolibusz nemcsak környezetbarát közlekedési eszközként, de egy előremutató technológiai örökség részeként is él tovább városainkban.
