A Filmalap támogatásával idén bemutatott „Egykutya” alkotói nem titkolják, hogy Deák Kristóf új filmje a bezártság lélektanát vizsgálja. A lakásfilmek különleges műfaja, ahol a teljes történet egyetlen otthon falai között bontakozik ki, sajátos hagyománnyal bír a magyar filmművészetben is. Fabó Tibor rendező szerint „a szűk tér nem korlátozza, hanem felerősíti a drámai feszültséget – a lélek táguló univerzuma éppen a fizikai határok között válik láthatóvá.”
A műfaj klasszikusa, Hitchcock „Kötél” című remekműve óta tudjuk, hogy egyetlen lakás mikrokozmosza képes tükrözni társadalmi feszültségeket, morális dilemmákat és emberi kapcsolatok összetettségét. A Szent István Filmakadémia idei workshopján elemezték, hogyan alakult át ez a filmes forma az évtizedek során: a Fincher-féle „Pánikszoba” thrillerétől a Polanski-féle „Az undor” klausztrofób pszichológiai horrorjáig. Amikor a külső világ fenyegetővé vagy elérhetetlenné válik, a belső tér kitágul – ezt bizonyítja a pandémia alatt született alkotások sora és a legfrissebb hazai példák is.
Az „Egykutya” mellett érdemes újra felfedezni Enyedi Ildikó „Az én XX. századom” konyhai jelenetét vagy Tarr Béla „Werckmeister harmóniák” belső tereit. A lakásfilmek nem pusztán költséghatékony megoldások, hanem lélektani laboratóriumok, amelyekben felerősödnek a kimondatlan igazságok, felszínre törnek elfojtott konfliktusok. Ahogy Náray Tamás dramaturg fogalmazott a Filmművészeti Egyetemen tartott előadásán: „A karakterek nem menekülhetnek egymástól – és ami ennél is fontosabb: önmaguktól sem.”
Az idei hazai bemutatók között különleges helyet foglal el a „Szentély” és az „Eretnek” is, amelyek bizonyítják: a magyar filmművészetben továbbra is elevenen él az a hagyomány, amely a szoba csendjében képes megszólaltatni a lélek leghangosabb viharait. A négy fal között kibontakozó történetek nem csupán filmes fogások, hanem közös emberi tapasztalataink legmélyebb tükrei – az otthon nem csupán lakótér, hanem mindannyiunk drámájának első és végső színpada.
