A látogatás a Jászai Mari téri idősotthonban megrendítő pillanatokat hozott. Éppen délutáni pihenőidő volt, amikor Margit néni, 87 éves demenciával küzdő lakó megfogta a karom. Könnyes szemmel csak annyit mondott: „Haza akarok menni.” Szavai mögött nem csupán a fizikai otthon iránti vágyakozás rejlett, hanem egy mélyebb, szinte archetipikus hazatérési vágy, amely minden demenciával élő idős ember tapasztalatában központi szerepet játszik.
A demenciával élők „hazavágyása” jelenség, amely a magyar idősotthonok mindennapjainak része, mostanra a szakemberek figyelmének középpontjába került. Dr. Kovács Erzsébet gerontológus szerint „ez nem egyszerű tájékozódási zavar, hanem az identitás mélyrétegeinek felszínre törése„. Megfigyelései alapján a hazavágyás különösen késő délután erősödik fel – ezt a jelenséget a szakirodalom napnyugta-szindrómaként ismeri.
A Szent Imre Kórház Memória Ambulanciájának adatai szerint a közepesen súlyos demenciával élők 78%-a rendszeresen fejezi ki hazatérési szándékát, még akkor is, ha jelenlegi lakóhelyükön akár évtizedek óta élnek. Nemcsak az otthonban lakók, hanem a saját otthonukban gondozott betegek is gyakran készülődnek, csomagolnak, indulnának „haza” – abba a biztonságot jelentő térbe, ami valójában már nem létezik a jelenben.
Szabó Tamás pszichológus hangsúlyozza, hogy a „haza akarok menni” kijelentés jelentése túlmutat a konkrét lakóhelyen. „Valójában ez egy egzisztenciális sóvárgás kifejezése – hazavágyás egy olyan belső otthonba, ahol az ember még egész volt, ahol értette a világot és a világ is értette őt.” A terápiás megközelítések között egyre népszerűbb a validációs módszer, amely nem a valóságorientációt erőlteti, hanem elfogadja és visszatükrözi az idős ember érzéseit.
A tárgyi emlékek, régi fényképek, ismerős dallamok mind kapaszkodót jelenthetnek. Az Alzheimer Café találkozóin a hozzátartozók beszámolnak arról, hogy egy-egy családi fotóalbum átlapozása vagy gyermekkori dalok éneklése átmenetileg enyhítheti a szorongást. Az otthonban töltött karácsonyfa-díszítés során megfigyelhettük, ahogy idős hölgyek gyermekkoruk karácsonyi élményeiről meséltek – pillanatokra visszatalálva önmagukhoz.
A hazavágyás jelenségében talán mindannyian magunkra ismerhetünk. Valamennyien hordozzuk magunkban a vágyat az ősbiztonság, a feltétel nélküli befogadottság érzése iránt. Demenciával élő időseinktől megtanulhatjuk, hogy az otthon nem pusztán fizikai hely, hanem lelkiállapot is – egy hely, ahol önmagunk lehetünk, ahol minden érthető és biztonságos. Talán ezért is oly megrendítő, amikor tekintetükben felismerjük saját legmélyebb vágyunkat: hazatalálni.
