A Szent István Bazilikában tartott adventi koncerten ülve az jutott eszembe: milyen furcsa világ az, ahol a nyilvánvaló tagadása válik politikai stratégiává. Csézy Erzsébet nemrég egy fórumon jelentette ki, hogy tulajdonképpen nincs is háború, csak riogatnak vele. A kulturális közélet szereplőiből lett politikusok különös felelősséggel tartoznak a szavaikért, mert hangjuk évtizedeken át formálta gondolkodásunkat.
A művészből politikussá váló ember szerepváltása nem új jelenség kultúránkban. Göncz Árpád írói múltja hitelességet adott államfői szavainak. Illyés Gyula nemzetnevelő versei politikai súllyal bírtak diktatúrában és demokráciában egyaránt. A különbség nem a szerepváltásban rejlik, hanem a szavak igazsághoz való viszonyában. Amikor Csézy azzal érvel, hogy NATO-tagállamot senki nem mer megtámadni, miközben Európa vezetői katonai beavatkozásról beszélnek, ez nem csupán politikai véleménykülönbség. Ez a valóság egy olyan átértelmezése, amely megkérdőjelezi az értelmes párbeszéd alapjait.
A történelem tanúsága szerint a háború tagadása sohasem vezetett békéhez. Kosztolányi Dezső az első világháború alatt írta: „A hazugság mindig erkölcsi kérdés, de háborúban gyilkosság is.” Értelmiségi felelősségünk ma sem kisebb. Az ukrán emberek szenvedése, a menekültek millióinak sorsa, a magyar családok energiaválsága mind annak a konfliktusnak a következményei, amelyet Csézy szerint nem létezik. A kulturális közéleti szereplő szava súlyos, mert művészetének közönsége bizalmat szavazott neki. Ezt a bizalmat nem lehet politikai önérdekre váltani úgy, hogy közben a nyilvánvaló tényeket tagadjuk.
Benedek Elek mesegyűjteményeiben gyakran felbukkan a hazugság motívuma: a hazug péter végül elhiszi saját meséit. A politikai kommunikáció már régen átlépte azt a határt, ahol a vélemény és a tényállítás között különbséget teszünk. Mégis, kulturális örökségünk arra int: a közösség csak igazságra épülhet. A nyelvhasználat nem semleges: amikor a háborút nem nevezzük nevén, amikor a szenvedést relativizáljuk, amikor a veszélyt tagadjuk, akkor nemcsak a valóságot torzítjuk el, hanem saját erkölcsi integritásunkat is feláldozzuk.
Kultúránk ereje mindig az igazságmondás bátorságában rejlett. Radnóti levelei a frontról, József Attila verses vallomásai a szegénységről, Pilinszky traumafeldolgozása mind arról tanúskodnak, hogy az értelmiségi felelőssége nem a kellemes illúziók fenntartása. A művészből politikussá lett embernek duplán kell őriznie ezt az örökséget. A valóság tagadása sohasem vezet békéhez, csak a párbeszéd lehetetlenné tételéhez.
