Busójárás régi képek Mohács – hagyomány, amely összeköt
A farsang végét jelző mohácsi busójárás gyökerei a 18. századra nyúlnak vissza, amikor a sokác lakosság különleges maszkos hagyománya formálódott. A Magyar Néprajzi Múzeum archívumában őrzött legkorábbi dokumentált felvételek az 1900-as évek elejéről származnak, amelyek bizonyítják e szokás folytonosságát a Kárpát-medence déli részén. A busójárás a mohácsi sokácok identitásának alapvető kifejezőeszközévé vált, miközben az egész magyarság számára is fontos kulturális öröksége lett.
A busók jellegzetes faragott maszkjai, amelyek a Baranya Megyei Levéltár gyűjteményében is megtalálhatók, egyedi formavilágot képviselnek a magyar népi kultúrában. Bálint György néprajzkutató 1936-os tanulmányában részletesen dokumentálta, hogy a busómaszkok készítésének technikája családi titokként öröklődött nemzedékről nemzedékre. Az első világháború előtti időszakban készült fényképeken már felismerhetők azok a jellegzetes busóöltözetek – birkabőr bundák, kereplők, kolompok –, amelyek napjainkig meghatározzák a hagyomány vizuális világát. A Mohácsi Történeti Múzeum őrzi azokat a korai forrásokat, melyek szerint a busójárás eredetmítosza – miszerint a maszkos alakoskodók elűzték a törököket – a 19. század végén alakult ki.
„A busójárás nem egyszerűen farsangi mulatság, hanem olyan közösségi esemény, amely a történelmi emlékezetet és a népi kultúrát egyesíti sajátosan magyar és sokác formában” – írta Ortutay Gyula néprajztudós 1952-ben. A kommunista időszakban a hatalom próbálta elfojtani a busójárás vallási jellegét, mégis sikerült megőrizni annak autentikus elemeit, ahogy azt a Néprajzi Múzeum 1960-as évekből származó fotódokumentációja is tanúsítja. 2009-ben az UNESCO szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította a mohácsi busójárást, elismerve ezzel a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb hagyományának egyetemes értékét.
A régi fényképek nemcsak egy népszokás vizuális lenyomatai, hanem a kulturális emlékezet hordozói is. A busójárás archív képei bizonyítják, hogy a népi kultúra képes túlélni a történelem viharait, ha a közösség ragaszkodik hozzá. Ez a folytonosság arra emlékeztet bennünket, hogy a hagyomány nem a múlt megkövült maradványa, hanem élő kapocs, amely összeköti a generációkat és erősíti a nemzeti identitást.
