A karácsonyi készülődés idején a magyar konyhák megtelnek a bejgli jellegzetes illatával, ami generációk óta összeköti családjainkat. Az idei ünnepen is felmerül az örök kérdés: mákos vagy diós bejgli kerüljön az ünnepi asztalra? A régi hiedelem szerint a mákos bejgli bőséget, a diós pedig szerencsét hoz a házhoz, így legtöbb családban mindkettő elkészül.
„A bejgli valódi kulturális örökség, nem csupán édesség,” magyarázza Kovács Mária néprajzkutató. „Eredetileg a Habsburg-birodalomból érkezett hozzánk, de a magyarok saját képükre formálták, és mára identitásunk részévé vált.” A hagyományos receptek generációról generációra öröklődnek, gyakran féltve őrzött családi titokként. Nagymamáink tudták, hogy a tökéletes bejglihez türelem és szeretet szükséges – a tésztát lassan kell nyújtani, a tölteléket gondosan elkészíteni.
A modern háztartásokban egyre többen kísérleteznek új ízekkel is. „Bár tisztelem a hagyományokat, idén gesztenyés-csokoládés tölteléket is készítek a klasszikusok mellé,” mondja Tóth Zsuzsa cukrászmester. „A lényeg, hogy megőrizzük az ünnep lelkületét, miközben teret adunk az újításnak is.” Ez a kettősség jellemzi a magyar karácsonyt: ragaszkodunk a gyökereinkhez, miközben apró változtatásokkal tesszük sajátunkká az ünnepet.
Az ünnepi sütemény elkészítése ma is közösségi élmény sok családban. Gyermekek és nagyszülők együtt dolgoznak a konyhában, miközben történetek elevenednek meg a régmúlt karácsonyokról. Ez az együtt töltött idő legalább olyan értékes, mint maga a végeredmény. A bejgli így válik az emlékezés és a folytonosság jelképévé, összekötve múltunkat a jelennel.
A karácsonyi asztalon helye van mind a mákos, mind a diós bejglinek. Nem csupán ízletes desszertek, hanem kulturális kapcsok, melyek emlékeztetnek bennünket, kik vagyunk és honnan jöttünk. Az ünnep valódi értéke nem a tökéletes süteményben rejlik, hanem abban a szeretetben, amivel elkészítjük és megosztjuk egymással.
