A karácsonyi asztal elképzelhetetlen bejgli nélkül. Az idei ünnepi készülődésben Budapesten járva feltűnt, hogy míg a Lehel téri piac egyik standján a nagymamám receptjére emlékeztető, gazdag töltelékű diós tekercsek sorakoztak, addig a szomszédos áruházlánc polcain a műanyag csomagolásban kínált, feltűnően olcsó változatok alig tartalmaztak valódi diót vagy mákot.
A minőségi különbségek mögött mélyebb társadalmi változások húzódnak. Tóth Mária, hetvenöt éves nyugdíjas a piac szélén árulja saját készítésű bejglijeit. „Nálunk a család minden karácsonyon együtt gyúrta a tésztát. A férjem törte a diót, én főztem a tölteléket, a gyerekek kenték. Most már egyedül készítem, de ragaszkodom a régi recepthez.” A hagyományos bejgli készítése időigényes folyamat, a minőségi alapanyagok ára pedig az elmúlt években jelentősen emelkedett. A Magyar Cukrász Ipartestület adatai szerint a tiszta dióbél kilónkénti ára 4000-4800 forint körül mozog, míg a mák 1800-2200 forintba kerül.
Az ipari változatok ezt próbálják kiváltani. Nagy Péter élelmiszeripari szakértő szerint „a legtöbb olcsóbb termékben ma már a dió helyett részben dióaromát, a drága máktöltelék helyett pedig mákízű tölteléket találunk, ami sok esetben alig tartalmaz valódi mákot.” A csomagoláson apró betűvel jelzett összetevőket kevesen olvassák el, így sokakat meglep, amikor az első harapás nem idézi a gyermekkori emlékeket.
A hagyományos ízek őrzése azonban nem csupán nosztalgia kérdése. A Hagyományok Háza kutatásai szerint a közös ünnepi sütés erősíti a családi kötelékeket, és a generációk közötti tudásátadás fontos pillére. Ahogy a hagyományos receptek háttérbe szorulnak, úgy halványul az a kulturális tudás is, amely nagyszüleink konyhájában még természetes volt.
Az ünnepi asztalunkon sorakozó bejgli így többről mesél, mint puszta ízpreferenciákról – arról, mennyire értékeljük hagyományainkat, időnket és kapcsolatainkat egy olyan világban, ahol mindhárom egyre ritkább kincsnek számít.
