A Szent Márton-napi filmklub vetítésén Kubrick „Barry Lyndon” című 1975-ös remekművét néztük meg. A gyertyafénynél forgatott jelenetek különleges atmoszférája mintha időutazásra invitálna a 18. századi Európába. Ryan O’Neal alakítása a szerencselovagként emelkedő, majd bukó ír fiatalember szerepében ma is lenyűgöző, ötven évvel a film bemutatása után.
Kubrick különleges technikai megoldása – a NASA-tól kölcsönzött Zeiss objektívek használata, amelyek lehetővé tették a természetes gyertyafénynél történő forgatást – több mint technikai bravúr. Ahogy Kovács András Bálint filmesztéta egy tavalyi előadásán fogalmazott: „A Barry Lyndon vizuális nyelvezete a festészet és film határmezsgyéjén egyensúlyoz, minden képkockája Gainsborough vagy Hogarth festményeit idézi.” Ez a festői megközelítés azonban nem csupán esztétikai döntés volt, hanem a történetmesélés eszköze.
A film lassú tempója, közel háromórás játékideje ma talán próbára teszi a gyors vágásokhoz szokott nézőt, mégis érdemes elmerülni ebben a világban. A lassan komponált képek, a narrátor távolságtartó hangja és a Schubert-zene együttesen teremti meg azt az érzetet, hogy az emberi sorsok egy nagyobb rend részei. Barry felemelkedése és bukása nem egyszerűen egy kalandor története, hanem meditáció az emberi hiúságról, ambícióról és a sors kiszámíthatatlanságáról.
„Kubrick filmje egyszerre történelmi tabló és mélyen modern alkotás,” mondta Hankiss Elemér még 2010-ben egy kultúratörténeti előadásán. „Barry Lyndon útja a társadalmi ranglétrán ugyanazokat a kérdéseket veti fel, amelyek ma is foglalkoztatnak minket: mennyit ér a látszat, a vagyon és a rang a valódi emberi kapcsolatokhoz képest?”
A film záró felirataiban olvasható gondolat különösen elgondolkodtató: „Jók és rosszak egyaránt eltűntek, és mindannyian egyenlők vagyunk.” Ez a meditatív zárszó emlékeztet az Egyház tanítására is az emberi élet múlandóságáról és végső egyenlőségéről Isten előtt – még ha Kubrick műve nem is explicit vallásos alkotás.
Érdemes újra felfedezni ezt a filmtörténeti kincset, amely a maga komótos tempójában, festői szépségében ma is képes megszólítani azokat, akik nyitottak a mélyebb emberi kérdésekre és a művészi szépségre. A múlt nem csak díszlet Kubricknál – tükör, amelyben saját kérdéseinkre ismerhetünk.
