A Szent Imre Gimnázium hagyományos nyári anyanyelvi táborában idén is különleges élményben volt részem. Miközben a diákok lelkesen vetették bele magukat a helyesírási versenyekbe, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a közösségi média világában felnövő fiataljaink számára milyen kihívást jelent anyanyelvünk szabályainak helyes alkalmazása. Pázmány Péter szavaival élve: „A nyelvében él a nemzet” – de vajon mennyire él nyelvében a mai magyar?
Magyar Tudományos Akadémia legfrissebb felmérése szerint a felnőtt lakosság közel 60%-a követ el rendszeresen helyesírási hibákat. Dr. Nádasdy Ádám nyelvész szerint „a digitális kommunikáció felgyorsulása átformálta nyelvhasználati szokásainkat, de ez nem mentség a alapvető szabályok nem ismeretére.” Az ékezeteket elhagyó üzenetekben, a ly-j használatának bizonytalanságában, vagy az egybeírás-különírás következetlenségeiben nemzedékek közös küzdelme tükröződik.
Megfigyelhető, hogy míg bizonyos hibatípusok állandóak – mint a „lesz” szó hosszú sz-szel írása vagy az „egy-két” kötőjeles alakja –, addig újak is születnek. A „jányok”, „pájinka”, „szijja” típusú népies vagy nyelvjárási alakok már nem csupán a vidéki idősek, hanem a városi fiatalok kommunikációjában is felbukkannak, részben ironikusan, részben az autentikusság jelzéseként. Érdekes jelenség továbbá a szakrális nyelvezet visszatérése: a katolikus közösségek ünnepeinek, a református zsoltárok régies alakjainak újrafelfedezése gazdagítja nyelvhasználatunkat.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban nemrég megnyílt „Nyelvében él” kiállításon látható interaktív nyelvtani játékok bizonyítják, hogy az anyanyelv ápolása nem pusztán szabályok betartása, hanem közösségi élmény és kulturális örökségünk megőrzésének eszköze is lehet. Ezért ajánlom olvasóinknak, hogy ne csupán a helyesírási szabályokat sajátítsák el, hanem fedezzék fel nyelvünk gazdag irodalmi kincseit is – Arany Jánostól Esterházy Péterig, Károli Gáspártól Pilinszky Jánosig. Anyanyelvünk nem csupán kommunikációs eszköz, hanem kapocs múltunkhoz, közös emlékezetünkhöz és Istenhez is.
