A római Teatro Barberini homályos vetítőtermében alig százan gyűltek össze 1972 decemberében, hogy megnézzék Bernardo Bertolucci „Az utolsó tangó Párizsban” című filmjét. A vetítés után a rendező ellen büntetőeljárás indult, a filmet betiltották, és a negatívokat megsemmisítésre ítélték. Bertolucci filmjének eredeti példányai csak azért menekültek meg, mert az olasz alkotó előrelátóan Párizsban helyezte biztonságba őket. Ez a mozzanat tökéletesen jelképezi a rendező egész pályafutását: folyamatos küzdelem a művészi kifejezés szabadságáért.
Bertolucci mindössze 21 éves volt, amikor elkészítette első filmjét, „Az ártatlanság korá”-t. Költő apja és Pier Paolo Pasolini hatása már ekkor megmutatkozott munkásságában: a vizuális költészet és az erős társadalomkritika egyszerre volt jelen filmjeiben. A „Megalkuvó” című alkotása, amely Alberto Moravia regénye alapján készült, már előrevetítette azt a különleges képességét, hogy a személyes drámát és a történelmi folyamatokat egyszerre tudja ábrázolni. Később az „1900” című monumentális eposzában Olaszország fasizmus alatti történetét meséli el két barát sorsán keresztül, míg a „Mennyei oltalomban” Kína kulturális forradalmának időszakát vizsgálja.
„A filmkészítés számomra egyfajta analitikus folyamat, amelyben a kamera segítségével felfedezem az emberi lélek rejtett zugait” – nyilatkozta egy 1987-es interjúban a rendező. Ez a pszichoanalitikus megközelítés magyarázza Bertolucci vonzódását a tabutémákhoz, a szexualitás és a hatalom összefonódásának ábrázolásához. Az „Utolsó császár” című filmjével, amely kilenc Oscar-díjat nyert, nemzetközi elismerést szerzett, miközben korábbi botrányfilmjei miatt hazájában még mindig fenntartásokkal kezelték.
Bertolucci életműve arra tanít bennünket, hogy a művészi bátorság és az őszinteség nem kompromisszumok kérdése. A tradíciókat tisztelő, de azokat folyton megkérdőjelező alkotó példája különösen fontos ma, amikor a művészi szabadság újra veszélyben forog. Filmjei nem egyszerűen szórakoztatnak vagy provokálnak – arra késztetnek, hogy szembenézzünk saját korunk és társadalmunk ellentmondásaival, ahogy ő tette ezt közel ötven éven át tartó rendezői pályafutása során.
