A Farkasréti temető csendes sétányán megállok Balázs Fecó végső nyughelye előtt. Öt év telt el azóta, hogy a Kossuth-díjas zenész, a Korál együttes alapítója elhagyott bennünket, és ezen a borongós novemberi délutánon számos látogató nyomai látszanak a sírnál. Friss virágok, mécsesek és apró, személyes emléktárgyak jelzik: Balázs Fecó öröksége továbbra is elevenen él rajongói szívében.
A síremlék egyszerűségében méltóságteljes. Sötét gránit alapon fehér márvány kereszt, alatta a zenész portréja és neve. Semmi hivalkodás, csak ahogy zenéjében is, a lényegre koncentrál. Körülnézve feltűnik, hogy a környező síroknál jóval több a látogató nyoma. „Havonta legalább egyszer kijövök” – meséli Erika, egy középkorú hölgy, aki épp friss virágot helyez el. „A dalai végigkísérték az életemet, a ‘Homok a szélben’ a lányom esküvőjén is szólt.”
A Korál zenekar dalai ma is rendszeresen felcsendülnek a rádiókban, és meglepő, mennyi fiatal fedezi fel magának újra ezeket az időtálló szerzeményeket. A közösségi oldalakon rendszeresen megosztják a „Hazatérsz”, az „Anyám, vigasztalj engem” vagy a „Maradj velem” című dalok felvételeit. Balázs Fecó alkotásai a magyar könnyűzene azon ritka darabjai közé tartoznak, amelyek generációkon átívelve képesek megszólítani az embereket.
A Magyar Zenei Tanács képviselője egy tavalyi interjúban említette, hogy tervezik Balázs Fecó zenei hagyatékának átfogóbb feldolgozását, de a család egyelőre óvatosan kezeli ezt a kérdést. A síremlék gondozását részben a rajongók vállalták magukra, ami ritka és megható jelenség a magyar temetőkultúrában.
Miközben lassan elhagyom a sírhelyet, eszembe jut, mennyire illeszkedik ez a visszafogott, mégis méltóságteljes emlékhely ahhoz az emberhez, aki soha nem a külsőségekben, hanem a zene erejében hitt. Balázs Fecó sírhelye nem monumentális, mégis élő emlékhely, amely összeköti a múltat a jelennel, és ahol a zenész legszebb dalainak sorai szinte hallhatóan lebegnek a levegőben: „Hol van már a kéz, ki megsimogat? Nem várnak otthon…”
