Az Aranyhangú Művelődési Ház félhomályos kávézójában ülünk Kóbor Lénával, aki teáját lassan kevergetve tekint vissza pályájának viharosabb időszakaira. „Mindig is úgy éreztem, hogy kötelesség az őszinteség” – kezdi a beszélgetést az énekesnő, akinek legújabb lemeze múlt héten jelent meg. A karrier és családi élet egyensúlyának keresése közben nemrég ünnepelte édesapja, a legendás Kóbor János emlékére rendezett jótékonysági koncertsorozat sikerét.
„Három évvel ezelőtt volt egy pont, amikor majdnem feladtam az éneklést” – vallja be váratlan őszinteséggel. „Apám öröksége hatalmas súlyként nehezedett rám, miközben három gyermekem nevelése és a turnézás között egyensúlyoztam.” A nehézségek ellenére a hagyományokban és családi értékekben találta meg az erőt a folytatáshoz. Ahogy Németh László írta: „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása” – ezt az elvet követve alakította át saját zenei világát, ötvözve édesapja rock örökségét a népzenei elemekkel.
A 2024-es mélypontot egy váratlan egészségügyi kihívás is tetézte. „Amikor hetekre elveszítettem a hangomat, akkor értettem meg igazán, mennyire törékeny ajándék a tehetség” – meséli Kóbor, aki ekkor kezdett el intenzíven foglalkozni a magyar népi hangképzési technikákkal. A Hagyományok Háza mestereivel töltött idő nemcsak hangját adta vissza, de új irányt is mutatott művészetében.
A hazai zenei életben ritka az ilyen őszinte szembenézés a nehézségekkel. Kóbor Léna példája azt mutatja, hogy a családi örökség és a hagyományok tisztelete nem teher, hanem támpont lehet a legnagyobb kihívások idején is. „Apám mindig azt mondta: a zene nem csak szórakoztatás, hanem közösségi szolgálat” – zárja gondolatait. „Most már értem, mire gondolt. A mélypontok tanítottak meg arra, hogy a művészet és a hagyományok őrzése akkor nyer értelmet, ha másoknak is erőt ad.”
Ebben a felismerésben talán mindannyiunk számára rejlik tanulság: kulturális örökségünk nem csupán a múlt emléke, hanem élő forrás, amelyből a legnehezebb időkben is meríthetünk.
