A művelődési házban nemrég megnyílt „Párhuzamos Világok” kiállításon megtorpanok egy festmény előtt. Őszi tájkép, borongós égbolttal, patakparton sétáló magányos alakkal. Meghökkentően szép. Az aláírás mellett apró betűkkel: „Mesterséges intelligencia által generált kép, Kovács János művészeti irányításával”. A teremőr mosolyogva figyeli zavarodottságomat. „Sokan megállnak ennél” – jegyzi meg. „Az emberek nem tudják eldönteni, mit érezzenek.”
Ez a kettősség jellemzi a hazai művészeti élet viszonyulását az MI-generált képalkotáshoz. Ahogy Szilágyi Erzsébet, a Magyar Képzőművészeti Egyetem docense fogalmaz: „Nem egyszerűen új eszközről beszélünk, hanem alkotótársról, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a művészi eredetiség fogalmát.” A mesterséges intelligencia térhódítása nem csupán technikai forradalom, hanem identitáskrízist is okoz. A Petőfi Kulturális Ügynökség felmérése szerint a magyar képzőművészek 68%-a tekinti fenyegetésnek az MI térnyerését, miközben 42%-uk már kísérletezett ilyen eszközökkel.
A Szent István Bazilika közelmúltban megrendezett „Traditio et Innovatio” kiállítása mutatta meg legékesebben, hogy a hagyomány és újítás nem zárják ki egymást. Tizenhat magyar művész szakrális tematikájú MI-alapú alkotásai a keresztény ikonográfia évezredes hagyományát ötvözték a legújabb technológiával. Bálint Péter festőművész munkamódszere különösen figyelemreméltó: „Az algoritmus számomra olyan, mint egykor az ecset. Nem helyettesíti a művészi látásmódot, inkább kiterjeszti lehetőségeimet.”
A technológiai forradalom közepette érdemes emlékeznünk: nem az eszköz határozza meg az alkotás értékét, hanem a mögötte álló emberi szándék, érzékenység és gondolat. Az MI képalkotás nem eltörli, hanem újraértelmezi a művészi hagyományt és alkotófolyamatot. Talán éppen ebben a párbeszédben rejlik kulturális örökségünk megőrzésének és megújításának lehetősége – egy olyan világban, ahol a technológia és emberi kreativitás határai egyre inkább elmosódnak.
