1944. november 4-én, délután fél kettőkor a Margit híd pesti szakasza váratlanul a levegőbe repült, amikor zsúfolt villamos és gyalogosforgalom közepette felrobbant. A Magyar Nemzet 1945. februári száma szerint: „A híd pesti oldalról számított három pillérközének felrobbantása következtében az áthaladó 6-os villamos a Dunába zuhant, s vele együtt a hídon tartózkodó gyalogosok százai.” A robbantás pillanatában három villamos és mintegy 600 ember tartózkodott a hídon, melynek romjai közt sokan lelték halálukat.
A Budapesti Fővárosi Levéltárban őrzött dokumentumok alapján a tragédia áldozatainak pontos számát nem sikerült megállapítani. A korabeli jelentések és visszaemlékezések 300-600 közé teszik az áldozatok számát, azonban a katonai veszteségek pontos dokumentációja és a civil áldozatok nyilvántartásának hiánya miatt a pontos szám máig ismeretlen. Baráth József mérnök, aki túlélte a katasztrófát, 1945-ös tanúvallomásában leírta: „A robbanás oly váratlan volt, hogy még a futásra sem maradt idő.”
A híd felrobbantását a visszavonuló német csapatok hajtották végre, bár a német katonai vezetés később tagadta felelősségét. A Hadtörténeti Levéltár anyagai szerint a hidat aknákkal szerelték fel, melyeket elektromos gyújtószerkezettel kapcsoltak össze. A robbantás technikai kivitelezése arra utal, hogy nem baleset, hanem előre megtervezett katonai akció történt, melynek időzítése tragikus módon egybeesett a híd forgalmas időszakával.
A Margit híd pusztulása szimbolikus jelentőségű esemény Budapest ostromának történetében. Az elpusztított híd nemcsak infrastrukturális veszteséget jelentett, hanem a civil lakosság elleni háborús bűncselekmények egyik legmegrázóbb példája is. Tanulsága túlmutat önmagán: emlékeztet arra, hogy háborús időkben a stratégiai célpontok elleni katonai akciók gyakran ártatlan civilek életét követelik, és a hadviselés szabályainak megsértése generációkon átívelő traumát okoz.
A híd újjáépítése 1947-ben kezdődött meg, jelképezve Budapest sebzett testének lassú gyógyulását. A Margit híd felrobbantásának emléke azonban máig eleven maradt a budapestiek kollektív emlékezetében, mint a II. világháború civil lakosságot sújtó kegyetlenségének szomorú mementója.
