A nagyszülői ház padlása különös kincseket rejt. Miközben a Néprajzi Múzeum legutóbbi „Eltűnő tárgyaink” kiállításán sétáltam, meglepődve tapasztaltam, hogy a kiállított eszközök többsége számomra ismerős volt, míg a fiatalabb látogatók értetlenül álltak előttük. A vajköpülő, a rokka vagy a szenes vasaló ma már inkább dekorációként, mintsem használati tárgyként él tovább otthonainkban.
Az elmúlt évtizedekben a technológiai fejlődés és életmódváltozás következtében használati tárgyaink jelentős része eltűnt a mindennapjainkból. „A tárgyak nemcsak eszközök voltak, hanem történetek hordozói is” – mondta nekem Kovács Mária néprajzkutató. „Amikor egy mángorló vagy egy kukoricamorzsoló kikerül a használatból, nemcsak egy tárgy, hanem egy tudás, egy közösségi élmény is elvész.” A digitális világban felnövő generációk számára a cserépszilke, a páctojás készítő, vagy a befőttesüvegre húzott celofán már értelmezhetetlen jelként hat.
Érdekes megfigyelni, hogy bizonyos régi tárgyak épp most élik reneszánszukat. A kézműves mozgalmak újraélesztik a fonást, a szövést, a befőzést. A slow-food irányzat hatására egyre többen keresik a nagymama kredencéről a befőttesüvegeket és a savanyítóedényeket. „Ezek már nem kényszerűségből használt tárgyak, hanem tudatos választások” – véli Szabó Péter, a Hagyományok Háza munkatársa, aki számos család otthonát látja vendégül hagyományőrző workshopjaikon.
A tárgyak nem pusztán fizikai valójukban fontosak – velük együtt egy életforma, egy gondolkodásmód is eltűnik vagy éppen újjáéled. Amikor a digitális bennszülöttek rácsodálkoznak egy mozsárra vagy egy derelyevágóra, nemcsak egy eszközt fedeznek fel, hanem kapcsolódnak is felmenőik világához. E tárgyakban érintkezik múlt és jelen – és talán ebben rejlik legnagyobb értékük a mai Magyarország számára.
