A halottak napi megemlékezések gyökerei mélyen nyúlnak a magyar népi hagyományokba. November 2-a különleges időszak volt őseink számára, amikor a lélek és az emlékezés kultusza összefonódott a természet őszi átalakulásával. A Magyar Néprajzi Múzeum archív gyűjteményében található feljegyzések szerint már a kereszténység felvétele előtti időkben is léteztek olyan őszi szertartások, melyek során az elhunytak tiszteletére ételt helyeztek el bizonyos helyeken.
Az emlékezés hagyománya különösen gazdag volt a Kárpát-medence peremvidékein. Csíkszentdomokoson a XX. század elejéig élt az a szokás, hogy a családok a sírokra ételt helyeztek, hogy „megvendégeljék” visszatérő halottaikat. Bálint Sándor néprajzkutató 1943-as gyűjtéseiben dokumentálta, hogy az Alföldön sokáig fennmaradt a „halottak mécsese” – amikor a gazdák a tanya négy sarkára mécsest helyeztek, hogy „a hazalátogató lelkek útját megvilágítsák”. Az egykori Felvidék területén pedig szokás volt a sírhantokat őszi virágokkal és falevelekkel díszíteni, amelyek a mulandóság és az örök körforgás jelképei voltak.
A halottak napi szokások különösen gazdagok voltak szimbolikus jelentésekben. A gyertya fénye az örök világosságot, a virágok az élet folytonosságát, a krizantém pedig – amely csak a XIX. század végén vált általánossá a magyar temetőkben – az ősz és az elmúlás méltóságát jelképezte. Ahogy Dömötör Tekla néprajztudós írja „A magyar nép hiedelemvilága” című alapművében: „A halottak napi szokásokban egyszerre van jelen az elmúlástól való félelem és az ősök tisztelete, amely közösségi erőt adott a falvak népének.”
A mai halottak napi szokásaink őrzik ezeket az ősi elemeket, miközben új jelentésekkel is gazdagodnak. A gyertyagyújtás, a virágok elhelyezése és a csöndes emlékezés olyan kulturális folytonosságot képvisel, amely összeköti a XXI. századi magyarságot elődeivel. E hagyományok megőrzése nemcsak kegyelet, hanem identitásunk és közösségi emlékezetünk fenntartásának eszköze is.
