A vetítőterem elsötétül, a vásznon megjelenik egy apró alak, kacsázó járással, keménykalapban és óriási cipőkben. Száz évvel ezelőtt, 1925-ben mutatta be Charlie Chaplin az „Aranyláz” című némafilmjét, amely nemcsak a filmművészet egyik legnagyobb mesterművévé vált, hanem az egyetemes kultúra időtálló kincsévé is. A legendás cipőevés-jelenet ma is képes megnevettetni a közönséget, miközben a kisember kiszolgáltatottságának mély, emberi drámáját tárja elénk.
A Magyar Filmarchívum a centenárium alkalmából különleges vetítéssorozatot indít, ahol az eredeti, Chaplin által 1942-ben zenével újragondolt változatot láthatja a közönség. „Chaplin zsenialitása abban rejlett, hogy a humor és a tragikum határán egyensúlyozott tökéletesen” – nyilatkozta Gelencsér Gábor filmesztéta a jubileumi esemény kapcsán. A film, amely a 19. századi alaszkai aranyláz idején játszódik, egyszerre mesél emberi vágyakról, reményekről és csalódásokról, miközben a néző hol könnyezve nevet, hol nevetve könnyezik.
Az Aranyláz képsorai – a cipőevés, a zsemletánc, a düledező kunyhó – ma is élénken élnek a kollektív kulturális emlékezetben. Chaplin kisembere, aki minden nehézség ellenére is megőrzi emberi méltóságát és álmait, olyan karaktert teremtett, amely évszázadok múlva is megszólítja a nézőt. A világhírű alkotás nemcsak történelmi dokumentum, hanem napjainkban is érvényes üzenet: a humor és a kreativitás segít túlélni a legnehezebb időket is.
A Chaplin-centenárium kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, miként képes egy száz évvel ezelőtti némafilm ma is közvetlenül hatni ránk. Talán éppen azért, mert az Aranyláz – miközben korának társadalmi viszonyait tükrözi – az emberi lét alapvető kérdéseiről szól: éhségről és szerelemről, magányról és összetartozásról, küzdelemről és reményről. Olyan értékekről, amelyek időtlenek és egyetemesek.
