Átvilágítás a Nemzeti Színházban: Vidnyánszky Attila tájékoztatása

Ma délelőtt hagyományos körülmények között kezdődött volna egy színházi próba, az előadás finomhangolása. Ehelyett a magyar kultúra egyik legfontosabb otthona, a Nemzeti Színház kapuja előtt gyülekeztek a hírek, miközben igazgatója, Vidnyánszky Attila a Fenntartóhoz, a Minisztérium épületébe vonult. Az átvilágítás bejelentése – amint arról Tarr Zoltán miniszter tájékoztatta – egy technikai, költségvetési eljárásrendre utal. De a szavak mögött mélyebb kérdések bujkálnak: mi is az a „nemzeti”, amelyet egy színház névvel visel? Vajon csak a törvényesség száraz keretei között létezik, vagy valami élő, lélegző szellemi hagyományról van szó, amelyet nem lehet egy ellenőrzési jegyzőkönyvbe bezárni?

A kultúra valóban közös kincs, ahogy a miniszter is írta, de ennek a kincsnek a valódi őrzői nem a számok, hanem a közösségek, a hűséges nézők, az évszázados drámai hagyományt továbbvivő művészek. Az átláthatóság kétségtelenül fontos a közpénzekkel szemben, ám egy nemzeti színház lélekvárosa, művészi identitása mégsem csupán gazdálkodási hatékonyságból épül fel. A magyar dráma aranykora, a népszínművek, a Madách-féle emberi kínvallatások, a Shakespeare-i mélységek magyar szívvel való megértése – mindez olyan érték, amelynek átvilágítása sokkal kifinomultabb eszközöket igényel. Vidnyánszky Attila jelezte, hogy készen áll az együttműködésre, ami tiszteletre méltó. De az együttműködésnek nem csak a fenntartó és az igazgató között kell zajlania, hanem a színház és a nézőközönség, a múlt és a jelen között is.

• A történelmi sorsfordulókat mindig megelőzte
• egy kulturális őrjárat
• egy újraértelmezés
• ami sokszor a színházban
• a közös élményben kapott hangot
• ez a pillanat nem csupán egy adminisztratív lépés

Talán ez a pillanat nem csupán egy adminisztratív lépés, hanem lehetőség arra is, hogy újra megválaszoljuk magunknak: mit is várunk el a Nemzeti Színháztól? Egy hatékony intézménytől, vagy egy olyan szellemi menedéktől, amely megtartja és továbbadja azt, ami egy kultúrát meghatároz: a történetek erejét, a kérdések bátorságát, a szépség megrendítő tapasztalatát. A mai nap hírei talán arra figyelmeztetnek, hogy a függetlenség és a szakszerűség mellett egy színház legnagyobb erőforrása a bizalom – a művészek, a közönség és a hagyomány iránti bizalom. Ennek megőrzése a legnehezebb, de legfontosabb „átvilágítás”.