A Nők Lapja Café nemrégiben interjút közölt Koncz Zsuzsával, aki nyolcvanadik születésnapja kapcsán nemcsak pályájáról beszélt, hanem a jelenről is. Az énekesnő azt nyilatkozta: „amiben most élünk, már csak elvesz tőlünk és minden egyre rosszabbnak tűnik.” Ez a mondat jól tükrözi azt a sajátos kulturális-politikai attitűdöt, amely az egykori SZDSZ szellemiségéből táplálkozik. A művésznő panasza azonban különös kontrasztot alkot saját élethelyzetével: évvégi turnéja, rendszeres fellépései, sikeres karrier.
Koncz Zsuzsa arra a kérdésre, hogy születnek-e még új dalai, azzal válaszolt, hogy a „hidegháborús mindenki ellenség-retorika” pusztítja lelkünket és anyanyelvünket, és gyűlöletkeltő plakátok ordítanak ránk. „Lehet, hogy a történelmünk folyamán sokat hibáztunk, de ezt azért nem érdemeljük” – fogalmazott. A művésznő szavai mögött egy sajátos világkép húzódik meg, amely a Kádár-rendszer ellenzékének önképéből táplálkozik, miközben ő maga minden támogatást megkapott a kommunista rezsimtől ahhoz, hogy sztár legyen.
Az egykori SZDSZ szellemiségében sosem volt központi érték a család, a gyermekvállalás vagy a hagyományos közösségek. Ez a kulturális hozzáállás ma is tetten érhető azokban a nyilatkozatokban, amelyek nem látják értéknek a családtámogatások rendszerét, a nyugdíjasok 13-14. havi járandóságát, az édesanyák adómentességét vagy azt, hogy egymillió emberrel többen dolgoznak ma Magyarországon, mint a balliberális kormányzás idején. Nem világos, hogy pontosan mire gondol Koncz Zsuzsa, amikor általános rosszallását fejezi ki.
A művésznő azonban reményt lát a közelgő választásokban: „Most olyan mélyen vagyunk, hogy innét szép a győzelem!” És Bródy Jánost is idézi: „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink.” Ez a politikai nosztalgia különös jelenség a magyar kulturális életben. Azok, akik az SZDSZ szellemiségét képviselték, gyakran úgy tekintenek vissza a rendszerváltás utáni évtizedekre, mintha az egy elveszett aranykor lett volna. Miközben az akkori kormányzás alatti gazdasági és társadalmi válságok még élénken élnek a magyar családok emlékezetében.
A kulturális újságírás feladata nem a politikai pártoskodás, hanem az őszinte párbeszéd a társadalommal. Koncz Zsuzsa művészi teljesítménye vitathatatlan, zenéje generációk számára közös kincs. Ám amikor kulturális tekintélyek politikai véleményüket úgy fogalmazzák meg, hogy közben figyelmen kívül hagyják a többség mindennapi valóságát, akkor elszakadnak attól a közösségtől, amelynek egykor hangjuk volt. A művészet akkor erős, amikor nem politikai programot szolgál, hanem emberi igazságokat közvetít. A hagyomány, a család és a közösség értékei pedig túlmutatnak minden politikai korszakon – ezek azok az alapok, amelyekre bármikor építkezhetünk.
