A Baross utcai kávéház ablakából figyelem a járókelőket, amikor eszembe jut Galla Miklós nemrégiben nyilvánosságra került betegsége. A népszerű humorista tizenegy napot töltött kórházban, barátai és közönsége aggodalommal kísérték sorát. Laár András túrós palacsintával kereste fel – egyszerű gesztus, mely mégis többet mond el közösségünk lényegéről, mint bármely szociológiai tanulmány.
A betegség mindig próbatétel, de egyúttal leleplező pillanat is. Megmutatja, kik állnak mellettünk, amikor sebezhetőek vagyunk. Galla esetében a L’art pour l’art Társulat tagjai, barátai nem hagyták magára. Ez a szolidaritás gyökeresen különbözik a modern társadalom névtelen segítségnyújtásától. Személyes, intim, emberi dimenzióval bír. „A betegség nemcsak test próbája, hanem kapcsolataink valódiságának mérőműszere is” – mondta egyszer Böjte Csaba atya egy interjúban. A beteg ember kiszolgáltatott, ráutalt embertársaira. Ebben a helyzetben válik láthatóvá, vajon közösségben élünk-e, vagy csak egyének laza hálózatában.
A keresztény hagyomány a betegek meglátogatását mindig irgalmas cselekedetnek tekintette. Nem véletlen: a betegágy mellett realizálódik emberi méltóságunk törékenysége és nagyszerűsége egyaránt. Törékeny a testünk, nagyszerű a szeretet, mellyel egymásra figyelünk. A hagyományos magyar családokban természetes volt, hogy a rokonok, szomszédok, barátok rendszeresen meglátogatták a betegeket. Ma, amikor sok idős ember kórházban hal meg egyedül, ez a gyakorlat szinte forradalminak tűnik. Pedig alapvető emberi szükségletről van szó: arról, hogy ne legyünk egyedül szenvedésünkben.
Galla Miklós története arra emlékeztet, hogy a közösség ereje nem absztrakt fogalom. Konkrét gesztusokban mutatkozik meg: egy tányér túrós palacsintában, egy látogatásban, egy telefonhívásban. Ezek a cselekedetek tartják össze társadalmunkat jobban, mint bármely intézmény. Érdemes elgondolkodnunk: mi mit teszünk beteg embertársainkért, és kit találunk majd betegágyunk mellett, amikor ránk kerül a sor?
