A városi legendák szerint a cannesi közönség egy része felállt és elhagyta a termet, amikor Lars von Trier Hullámtörés című filmje bemutatkozott. Az idén harmincéves alkotás, amelynek egyszerű történetét – egy aranyló szívű nő önfeláldozása – a dán rendező kíméletlen őszinteséggel és provokatív képi világgal tárta elénk, máig megosztja a nézőket.
A film főhőse, Bess McNeill – Emily Watson feledhetetlen alakításában – a puritán skót szigeti közösségben élő, naiv fiatal nő, aki mélyen vallásos, és közvetlen párbeszédet folytat Istennel. Amikor férje, Jan egy olajfúró tornyon bekövetkezett baleset után lebénul, Bess meggyőződése szerint csak úgy mentheti meg őt, ha idegen férfiakkal létesít kapcsolatot, mert hiszi, hogy Isten így próbára teszi. „Az igaz szeretet mindent feláldoz” – hangzik el a filmben, és Bess ezt szó szerint veszi.
„Von Trier nem a vallást bírálja, hanem annak dogmatikus, embertelen értelmezését,” magyarázza Dr. Gelencsér Gábor filmesztéta. „A Hullámtörés valójában egy modern Jézus-történet, ahol a női főszereplő Krisztusként áldozza fel magát.” A film zseniálisan játszik a szakralitás és profanitás kettősségével – a kézikamerás, dokumentarista stílus nyerseségét időnként lassított felvételek váltják, melyek szinte szentképekként emelik ki Bess alakját.
Az elmúlt három évtizedben a Hullámtörés értelmezései is átalakultak. Míg a kilencvenes években sokan botrányfilmként vagy a vallás elleni támadásként értelmezték, mára inkább spirituális alkotásként tekintenek rá. Kardos Péter, a Budapesti Zsidó Hitközség rabbija szerint: „A film nem a hitet kérdőjelezi meg, hanem azt a vallásosságot, amely elszakad az emberségtől és a szeretettől.”
Érdekes megfigyelni, hogy a #MeToo-mozgalom után a film nőképe új megvilágításba került. Bess alakja egyszerre tűnhet áldozatnak és saját spirituális útját járó, autonóm nőnek. Ez a kettősség jellemzi von Trier életművét is, amelyben a nők gyakran egyszerre jelennek meg szentként és bűnösként, megváltóként és megtörtként.
A Hullámtörés harminc év elteltével is zavarba ejtően aktuális kérdéseket feszeget a hitről, áldozatról és szeretetről. Nem ad könnyű válaszokat, de arra késztet, hogy újragondoljuk, mit jelent valóban hinni és szeretni – akár a vallásos dogmák ellenében is. Ebben rejlik von Trier munkásságának időtálló ereje: a legfájdalmasabb emberi tapasztalatokat sem féli megmutatni, miközben a transzcendencia lehetőségét sosem zárja ki.
